Régi adósságom ez a poszt, mivel Komlódhoz, a Komlód völgyéhez, és így a komlódi kastélyhoz személyes szálak fűznek. Nem mernék megesküdni rá, de úgy emlékszem, hogy amikor legutóbb arra jártam, a kastély falára vésett latin epigramma, melyről alább lesz szó, még épségben volt. Mindig halogattam a lemásolását (lefotózását): minek lihegni, ott lesz az néhány hét múlva is, amikor legközelebb megyek. Nemrég kaptam néhány fényképet a szövegről, és kiderült, hogy nincs ott, legalábbis nem teljes épségben. Én meg azzal nyugtatom piszkálódó lelkiismeretemet, hogy biztosan készült az epigrammáról fotó, még mielőtt az utolsó három sor megrongálódott volna. A helyzet egyébként sem reménytelen: a költeménynek van egy korabeli (?) magyar quasi-fordítása, ugyancsak a kastély falára vésve, vagyis ha megpróbálkozunk a helyreállítással, nem kell teljes sötétségben tapogatóznunk.

A kastélyt Teleki-kastélyként tartják számon, noha a Wesselényi család építette, és csak valamikor a XIX. században lett a Telekiek tulajdona. A fenti, kissé elmosódott fénykép alapján is nyilvánvaló, hogy egy jó ízlésre valló, elegáns kastélyról beszélünk.

 Ma ez a látvány fogadja az odalátogatót.

A két címer egyébként Anton Schuchbauer alkotása, akit (különös házassága okán) a Laudator olvasói egy korábbi posztunkban már megismerhettek.

A kastély homlokzatán olvasható latin epigrammát három értelmi egységre osztottam, és ha már felosztottam, ismerkedjünk meg vele így, egységről egységre haladva. Miként már jeleztem, a homlokzaton olvasható egy magyar epigramma is, mely a latinnak valamiféle fordítása kívánt lenni. A fordítás nem hű, tehát elvileg lehetne szép. Ki-ki döntse el, hogy valóban az-e?

Aedibus his lapidem primum Stephanus Vesselenyi

Atque Polyxena de Daniel, coniunx posuere,

Heroum compar, splendente Coronide ducta.

Mox opus exegit curis ac sumptibus anno

Quo tuba flexi aeris cepit resonare per oras

Aequoris et ruris, quo – proh! – dolor ingemit ingens

Orbis et in tanto suspirant funere gentes .

 

Ez épület első kövét Vesselényi István tette le

és neje, Dániel Polixéna, aki hősökkel egyenlő, ragyogó Coronis.

Abban az évben kezdték az építést, fáradsággal és költséggel,

melyben hajlított rézből való harsonák kezdtek el szólni

a tengeri és földi táj fölött. Roppant fájdalmában – ó! – nyögött a világ

és nyögtek a népek ily nagy öldöklésben.

Ha a latin nyelvű epigrammából kellene kitalálnunk a kastély alapkőletételének évét, némileg zavarban lennénk. A latin szöveg csupán annyit mond, hogy az építés megkezdése egybeesett egy nagy (harsonák kezdtek el szólni a tengeri és földi táj fölött) háború kezdetével. Persze, ha véletlenül tudjuk, hogy a kastélyt a XVIII. században kezdték el építeni, nincs nehéz dolgunk, vagy legalábbis egy erős tippünk lehet az évszámra, ám a magyar epigramma megkímél a találgatástól. Íme:

Ez a ház ezerhétszáz és ötvenhatra néz,

melyre Vesselényi Istvánt isteni kéz

segíté s Dániel Polixénát nem réz

neve s dolga, kinek sőt finum arany és méz.

1756-ban tört ki az ún. hétéves háború, melyet Churchill – joggal, hiszen a háború a világ majd minden kontinensére kiterjedt – az első világháborúnak nevezett. Nem tudni, van-e annak valamilyen oka, hogy a magyar szöveg nem beszél a háborúról, a latin viszont nem ad évszámot? Elképzelhető, hogy a magyar epigramma később került a kastélyra, és mintegy a latin laza, hozzávetőleges fordítása. Mindenesetre a háborúra, melynek a latin költemény három egész sort szentel, a magyar változat csupán az évszámmal utal. Feltűnő, hogy – noha a két szöveg hosszúsága megegyezik – a magyar változat egyszerűsíteni látszik – pl. a mitológiai utalásokat illetően is – a latint.

Heroum compar, splendente Coronide ducta (hősökkel egyenlő, ragyogó Coronis) – Nem réz neve s dolga, kinek sőt finum arany és méz.

superum contemptor et Aequi (ki Istent megveted, te is vad ellenség. Az aequusok Róma ősi ellenségei voltak.) –  Istentelen ember itt helyet ne leljen.

Zoile qui frendes (te becsmérlő, ki fogad csikorgatod. Zoilosz alexandriai grammatikus volt, aki fricskázta Homéroszt.) – Irigység, gyűlölség széket ne emeljen.

Könnyen lehet tehát, hogy az 1756-os évszám a latin epigramma egyszerűsítésével magyarázható.

Külön érdekesség, hogy a magyar változatban finom szavunk (még) latinosan szerepel. A finus3 ( tiszta, színtiszta) egy kései latin szó, voltaképpen az olasz fino (finom) visszalatinosítása. A fino gyökerét természetesen a klasszikus latinban találjuk: a finis jelentése, többek között tetőpont, végpont.

 

Haec nova tecta Deo sint consecrata potenti,

Quo sine nil agitur, sine quo non surgere moles

Ulla potest, nisi qui clementer protegat aedem,

Excubiae nil sunt humanae praesidium nil, -

Aedibus his igitur surgat tutela salusque

Numinis hic pietas, qui sunt coelestia curae:

Cana fides, probitas vigeat, concordia paxque

Urat, amor succrescat, honos invitet honorem,

Fama comes, longumque decus laurusque perennet.

 

Ez új hajlék a hatalmas Istennek legyen szentelve,

aki nélkül semmit tenni nem lehet, aki nélkül ház sem épülhet,

csak ha Ő van jelen, aki kegyesen oltalmazza a házat.

Strázsák is hiába vigyáznának, hiába a védelem –

Szálljon hát e házra oltalom és üdv.

Legyen itt isteni kegyesség, és mindaz, ami a mennyből igazgat:

kipróbált hit, becsületesség uralkodjon, egyetértés, béke hevítse e házat,

növekedjen a szeretet, tisztesség vendégelje a tisztességet,

legyen társuk a jó hírnév, hosszan maradjon itt a dicsőség és a babér.

 

A magyar epigramma, némiképp bőbeszédűen, a fentieket így adja vissza:

 

Ez házat válassza Isten hajlékának,

kinek segedelme nélkül ki magának

épít, előmente nem lesz szándékának

s hijában vigyáznak szemei strásának.

Isten ortzájának angyala hát legyen

ez házban s itt erős őrizetet tegyen.

Jajszó kőfalai közt erőt ne vegyen,

míg tüzes szekéren nap feljő s lemegyen.

Isteni félelem tiszta kegyességgel,

Jézusban megfekütt hit egyenességgel,

szeretet, egyesség tsendes békeséggel

legyen itt bőv áldás fénylő ditsőséggel.

A nisi Deus frustra ( hacsak Isten nem[ti. építi a házat], hiába [ti. fáradnak az építők] ) épületek viszonylag gyakori felirata, mely a Zsolt.127,1-nek enigmatikus tömörítése. Epigrammánkban is a zsoltárvers parafrázisára ismerhetünk:

Nisi Dominus aedificaverit domum, in vanum laborant, qui aedificant eam. Nisi Dominus custodierit civitatem, frustra vigilat, qui custodit eam.

Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző.

Sis procul his tectis superum contemptor et Aequi,

Zoile qui frendes, atra qui bile tumescis

Et quisquis ficta simulas pia pectora vultu.

Alipedis de stirpe Dei versuta propago

Autolicei ex rapto nutrit piceata manus quem

Hinc ...…e, picta colas, spartani frigora saxi

haec data (?)redde Deus, serisque nepotibus aedem

Serva……………………………………………..te venerentur.

 

Távol légy e hajléktól, ki Istent megveted, te is vad ellenség,

és te becsmérlő, ki fogad csikorgatod, s te, ki fekete epét hánysz

és te is, aki hazudsz vagy nyájas szívet színlelsz.

Távol légy  gyorslábú ivadék,ki az istenek tolvaj ágából származol,

ki lopott jószággal rakod meg fiad kezét,

[tarts őt távol innen, Isten]. Óvd e feliratot, s mindazt, ami e hideg márványon

áll, add meg, Isten. Késői utódoknak is

őrizd meg e házat (…)hogy ők is tiszteljenek téged.

 

A magyar változatban ez áll:

 

Istentelen ember itt helyet ne leljen,

irigység, gyűlölség széket ne emeljen.

Tündér barátsággal ez ház be ne teljen,

ragadozók ellen Isten itt kikeljen.

Isten, ki ez háznak valál építője,

légy e kívánságnak megerősítője,

légy ez úri háznak erős őrizője,

s ez is lesz nevednek örök tisztelője.

Az epigramma utolsó három sora megrongálódott. Alulról a harmadik sorban egy imperativusi igealakot sejtek, az utolsó előtti sorban az ATA-t data-ként értelmeztem, bár – miként a kérdőjel is jelzi – bizonytalan vagyok helyességét illetően. Az utolsó sor TE szava előtt tisztán látszik a TER, mely valószínűleg alapfokú határozószó lesz. Bárhogy legyen is, nagy meglepetést a szöveg aligha tartogat. Miként arra a magyar változatból következtethetünk, egyértelműen az utódok Isten iránti tiszteletéről beszél.

Ám nemcsak a latin epigramma kopott meg (a határozott invokáció ellenére), igencsak megkopott a magyar nyelv is a Komlód völgyében. Igaz, itt hallottam, néhány vénasszonytól, a legszebb, legdallamosabb erdélyi magyar nyelvet, de ugyanitt hallottam a legocsmányabbat is.

Egy középkorú férfi, éveken át, valahányszor kimentem Komlódra, így fogadott: na, megjöttek, hogy vannak? etc. Furcsállottam a kérdéseket, lévén, hogy akkor még nőtlen voltam, így indokolatlan volt a többes szám, de emberünk orra a szesz túlságos szeretetéről árulkodott, ezért a szesz hatásának tulajdonítottam a fura kérdéseket. Csak néhány évvel később jöttem rá, hogy miről is van szó: egyszer, otthonában, jelenlevő román felesége kedvéért románul szólított meg, és ekkor esett le a szeszterciusz, hogy a férfi a román magázó formulát fordítja le magyarra. A román nyelv ugyanis a többes szám második személyt használja a magázásra.

És ha már a személyes élményeknél tartunk: még diákkoromban ugyancsak a Komlód-völgyében vendége voltam egy idősebb asszonynak. Miután bekanalaztam a levest, vendéglátóm ezt kérdezte: tudok még tenni? Nagyon bután bámulhattam rá (miért ne tudna, ha az előbb még tudott?), mert újra feltette a kérdést, de így is beletelt jó néhány másodpercbe míg megértettem, hogy tulajdonképpen egy román mondatot fordított le mot a mot magyarra. A román nyelvben ez a kérdés: tehetek-e még, akárcsak latinul (possum ponere), szó szerinti fordításban így szól: tudok-e tenni.

Így nézett ki az épület, amikor még havi rendszerességgel jártam ki Komlódra. Egyébként egyik, jobb állapotban levő szárnyában, éveken át kocsma üzemelt. Ma már erre is alkalmatlan.

Azért ez a két epigramma, az irigyek, tolvajok, ócsárlók távoltartását célzó invokációkkal, nem volt rossz cégér egy falusi csehónak.

(Fotó: Becsky Kinga, Vetési László)