Előnyben vannak-e a kortársak egy-egy saját korukban történő esemény értékelésénél vagy úgy forognak az orruk előtt végbemenő események útvesztőiben, mint vajda a labodában? Másként fogalmazva: egy történelmi esemény belülről vagy kívülről érthető meg jobban, közelről vagy távlatból?

Ezt a kérdést feszegeti Lucian Boia, neves román történész „ Játék a múlttal” c. esszékötetének egyik írásában. Boia tanár urat egyébként aligha nekünk kell bemutatni a magyar közönségnek, lévén, hogy nagyobb port karvart munkái magyar nyelven is hozzáférhetőek, és igen népszerűek. A bukaresti történész akkor csapot először a lecsóba, amikor olyan nemzeti mítoszokat piszkált meg, mint a dák-római kontinuitáselmélet vagy a Mihály vajda alatti (1600) egyesülés. Magyar nyelven a következő munkái olvashatók:Történelem és mítosz a román köztudatban, Miért más Románia, A Nyugat hanyatlása.

A 476-os dátumra úgy szokás tekinteni, mint az európai történelem egyik legfontosabb fordulópontjára, minthogy ekkor bukott meg a világtörténelem legnagyobb és leghosszabb életű politikai konstrukciója, a Római Birodalom. Eltűnt az antik kultúra, Itália fórumain megjelentek a barbárok, és beköszöntött a sötét középkor. Ám úgy tűnik, ebből a kortársak mit sem vettek észre. Nem is vehettek, mert 476 augusztus 23.-án mindössze annyi történt, hogy Odoaker, vagy pontosabban Flavius Odoaker száműzte Romulus Augustulus császárt. Az sem lett volna egyébként szokatlan, ha Odoaker történetesen a császár trónjára ül, mivelhogy nem ő lett volna az első idegen származású császár. De nem ez történt. Odoakernek első dolga az volt, hogy elküldte a császári jelvényeket Konstantinápolyba, Zénó császárnak, azzal az üzenettel, hogy egy imperátor elég a világnak. Nem szüntette meg a szenátust, nem törölte el a consuli hivatalt, közigazgatásilag maradt minden a régiben. Fél évszázaddal később, már Theuderich alatt, gótok még mindig nem lehettek szenátorok, nem köthettek vegyesházaságot római polgárokkal és (keletrómai)császári engedély nélkül nem kaphattak római polgárjogot sem. Boethius, teljes joggal, római polgárnak tartja magát, és aranykori latinsággal ír verset és prózát. Mi változott hát, azonkívül, hogy Odoaker, csupán Dux Italiae-ként is ténylegesebb hatalommal bírt, mint Augustulus imperatorként? Nemcsak Procillus Cotta, ravennai mészáros nem észlelhetett semmiféle érdemi változást, akinek éppúgy ment az üzlete, mint eladdig, de az előkelők, a politikai elit sem.

A (nyugat)Római Birodalom nem bukott meg 476-ban. És nemcsak azért nem, mert a kortársaknak nem tűnt fel a bukás. Attól még megbukhatott. A 476-os dátum valójában egy imaginárius vízválasztó az ókor és a középkor között. De éppúgy lehetne - és valódibb - vízválasztó a kereszténység kizárólagos államvallássá tétele (380),vagy Mohamed halála, miként Henri Pirenne, belga történész javasolta, minthogy a kereszténység államvalássá tétele vagy az iszlám előretörése – minden szempontból – nagyobb felfordulást okozott Európában, mint Augustulus trónfosztása és száműzetése.

Némileg tréfálva azt is mondhatnánk, hogy a Római Birodalom 1806-ban bukott meg, midőn Napóleón II. Ferencet lemondatta a német-római császári címről, megszűntetve ezzel a Szent Római Birodalmat, mely Voltaire szerint „nem volt szent, de német, római, sőt még birodalom sem.” Ám annyiban azért mégiscsak római volt, hogy hivatalos nyelvének századokon át, egészen a „bukásáig” a latin számított. Mellesleg ugyanaz a latin, melyen a római újságot, az Acta Diurnat írták vagy melyen a VI. században, Boethius írta a Consolatiot.

Mi több, még azt is meg lehetne kockáztatni (megintcsak tréfálva némileg, persze), hogy a Római Birodalom 1965 december 8.-án, a II. Vatikáni Zsinat bezárásakor bukott meg, merthogy ekkor dobták ki a római-katolikus egyház, mondhatnánk a Sacrum Imperium Catholicum Romanum liturgiájából a latin nyelvet. A latin, mint a Római Birodalom, és később, mint a Szent Római Birodalom hivatalos nyelve azóta, hivatalosan is, halódik. És nem nagyobb vízválasztó-e vajon a humán műveltség szinte teljes eltűnése – nevezzük nevén a gyermeket: kiebrudalása – bármiféle politikai, gazdasági változásnál? Persze, a Vatikánban még mindig hivatalos nyelv a latin, még a bankautomaták is tudnak latinul, igaz, nem jobban, mint egy középkori clericus rusticus, azaz falusi pap.

Mi történt hát 476-ban? Tényleg határkő, meghatározó eseménye az európai történelemnek vagy egy non-event? Csakugyan összedőlt-e egyik napról a másikra az antik világ, vagyis az a kultúra, amihez visszanyúltak a humanisták, és amely – ez kétségtelen – európaiságunk alapja, vagy sokkal később történt ez, és az eseménynek félig-meddig még mi is kortársai voltunk/vagyunk?

Nos, miként Boia tanár úr is megjegyzi: akár közepes szellemi képességgel, éppoly megggyőzően lehet érvelni amellet, hogy 476 egy komoly határköve történelmünknek, mint amellett, hogy a Római Birodalom, kaméleonként változva, még századokon át fennmaradt.

Ha tetszett a cikk lájkolja/lájkold oldalunkat is (ITT), és kövesse/kövesd bejegyzéseinket.

Felhasznált irodalom: Lucian Boia: Játék a múlttal ( Jocul cu trecutul)