Minucius Felix Octaviusa, ez a különös III. század eleji apológia, postmodern értelemben akár regénynek is nevezhető. A kerettörténet szerint három jóbarát sétálni indul Ostiába. Mindhárman előkelő, művelt rómaiak. Szüret van, őszi aranynapok, munkaszünet, a három jóbarát, mindezt kihasználva, a tengerparton sétálgat. A környezet idilli, békés és nyugodt: a tenger, noha szélcsendben is mindig nyugtalan, szinte sétautat formál a három jóbarát számára a fövenyes parton, ők pedig sarutlanul lépdelnek ezen a váratlanul, majdhogynem hármójuk kedvéért kialakuló, kellemesen nedves sétányon. Régen nem látták egymást, örülnek a viszontlátásnak. Gyönyörködnek a tájban, halkan beszélgetnek, történeteket mesélnek egymásnak: az összhang teljesnek tűnik közöttük. Ez már csak azért is meglepő, mert már a dialógus elején kiderül, hogy ketten közülük – Minucius és Octavius – keresztények (és mindketten ügyvédek), a harmadik pedig, Caecilius, egy pogány.

A harmadik század elején vagyunk, úgy tűnik, egy olyan többé-kevésbé toleráns időszakban, amikor normális és egészen köznapi dolognak számított az, hogy művelt római keresztények és pogányok akár baráti kapcsolatban vannak egymással. Ám miként a tenger alig néhány méterre a parttól nyugtalanul hullámzik és ki-kicsap a partra, a három jóbarát közötti meghitt hangulatot is megzavarja egy váratlan incidens. Caecilius, a művelt pogány, útközben csókot hint egy Serapis szobor felé, Octavianus pedig eléggé udvariatlanul szemére veti Minuciusnak, hogy pogány barátját – akivel egyébként sülve-főve együtt van – ilyen szégyenletes tudatlanságban hagyja élni. Caecilius – bár pillanatnyilag nem mutatja – megsértődik, kedélye fokozatosan elborul, végül el is húzódik barátaitól. Minucius kiváló művészi érzékkel vezeti be a két barát, Caecilius és Octavius, a pogány és a keresztény dialógusát. A parton gyerekek állnak, akik versenyezve kavicsokat dobálnak a tengerbe. Az győz, akinek a kavicsa a legmesszebbre repül, úgy, hogy minél többször pattan fel a tenger felszínén. Hamarosan a két barát is versenyre kel egymással, és Minucius máris sejteni engedi, hogy az az „iskola” győz, melynek eszmeisége messzebbre szárnyal.

Pogányság és kereszténység tehát valamilyen kellőképpen nem tisztázott megegyezés státuszában koegzisztál, híveik között akár még meghitt barátságok is kialakulhatnak, ám a háttérben komoly problémák vannak: ez a barátság elhallgatásokkal, komoly előítéletekkel, sőt kölcsönös vádaskodásokkal terhelt. Interperszonális kapcsolatokban, úgy tűnik, lehetséges a békés, sőt baráti együttélés keresztények és pogányok között; a vallásos meggyőződés, ha mégoly kizárólagos is, nem akadálya barátságok szövődésének, miközben a felek egymás vallását kölcsönösen kártékonynak, veszélyesnek, obskúrus babonának tartják. Mihelyt eltekintenek a köztük lévő személyes kapcsolattól, és ki-ki a saját vallási közössége szemével tekint a másikra, a meghittség helyébe (főleg, de nem kizárólag, pogány részről) rögvest a fanatikus gyűlölködés, a párbeszéd helyébe a perbeszéd lép. Mindez, sugallja Minucius, már csak azért is abszurd, mert éppen Ostiában sétál a baráti társaság, egy vallásilag színes kikötővárosban, ahol a különféle vallások békésen megférnek egymás mellett. Maga Caecilius is egy egyiptomi istenség előtt hódol. Miért nem jár ki legalább ez a távolságtartó tisztelet a kereszténységnek, mint a józan gondolkodással mindenben megegyező vallásnak? Ezt a kérdést ugyan Minucius nem fogalmazza meg tételesen, mégis ez a dialógus legfájdalmasabb kérdése. Mintegy erre a tételesen fel nem tett kérdésre válaszol Caecilius egzaltált vádbeszédében, amellett érvelve, hogy a kereszténység nem érdemli meg Róma részéről a tiszteletet.

Caecilius szinte végig úgy beszél, mintha valamilyen nyilvánosság előtt tartana egy szenvedélyes gyűlöletbeszédet a kereszténység ellen. Persze, maga a dialógusbeli helyzet is emlékeztet a törvényszéki eljárásra, ugyanis Minucius döntőbíróként középen foglal helyet, mint mondja, azért, hogy „a két felet párton kívüliként elválassza egymástól.” Mégis, hosszú monológjában Caecilius teljesen elfelejti, hogy barátokhoz beszél: úgy vádaskodik a keresztények ellen, mintha keresztény barátai jelen sem lennének. Teljesen kilép a baráti kapcsolatból, és olyan közszájon forgó vádakat kezd el hangoztatni, melyek keresztény barátai számára unalomig ismertek voltak. Caecilius pontosan úgy beszél, mintha egy előkelő római társaságban lenne, ahol éppen a kereszténység a téma, a társaság tagjai pedig mintha csak egymást akarnák túllicitálni a kereszténységgel kapcsolatos hajmeresztő, vérfagyasztóbbnál vérfagyasztóbb„értesülések” továbbadásával.

A keresztények ellen felhozott legszörnyűbb vád kétségkívül az antropofágia vádja. Mintha maga Caecilius is inkább csak rágalomnak tartaná, mindenesetre azon a véleményen van, hogy „ha nem volna benne valami igaz, a mindent kifürkésző hír nem beszélne róla.” ( IX, 3)

Caecilius Frontóra (100-160) hivatkozik, aki szerint a keresztény összejövetelek kannibalisztikus jellegűek. A vád így hangzik:

„Mármost az új tagok beavatásáról szóló elbeszélés éppen olyan rettenetes, mint amennyire közismert. Akit misztériumaikba beavatnak, az elé egy liszttel borított kisdedet tesznek, hogy az óvatlanokat lépre csalják. Ezt a gyermeket az újonc azon hiszemben, hogy a lisztlepelbe merített késszúrások ártatlanok, tudtán kívül halálra sebzi. A gyermek vérét – szörnyűség! – mohón felnyalják, tagjait versengve szétdarabolják, ilyen áldozat révén kötnek szövetséget, ez az áldozat kötelezi őket kölcsönös hallgatásra. Ez az istentisztelet minden istentelenségnél utálatosabb.”( IX, 5, ford. Heidl György)

A vád már Fronto idejében sem volt újkeletű. Ifjabb Plinius Traianus császárhoz írt levelében beszámol arról, hogy néhány keresztényt kínvallatásnak vetett alá, de csak annyi derült ki, hogy a keresztények az eucharisztiában közönséges és ártalmatlan eledelt fogyasztanak (cibum, promiscuum tamen et innoxium, Ep.,X, 96,7). Mindez arra enged következtetni, hogy a keresztényeket már akkoriban kannibalizmussal gyanúsították, és esetenként tisztázniuk kellett magukat a vád alól.Úgy tűnik, hogy időnként zsidók is vádolták a keresztényeket kannibalizmussal. A második század végén Jusztinusz a zsidó Trifónnal vitatkozva némi gúnyos felhanggal kérdezi meg, hogy vitapartnere vajon hitelt ad-e azoknak a rágalmaknak, melyek szerint a keresztények embert esznek.

„Életünk és erkölcseink is elmarasztalhatók részetekről? Ezzel azt akarom mondani: csak nem hiszitek el a rólunk terjesztett rágalmakat, hogy mi embert eszünk, és a lakoma után eloltván a lámpát, erkölcstelen kicsapongásokba merülünk?” (Párbeszéd a zsidó Trifónnal, X,1)

Mi indíthatta pogányokat (és alkalomadtán a zsidókat is) arra, hogy azt gondolják: a keresztények embert, főleg csecsemőket áldoznak összejöveteleiken? Az a tény, hogy a korai kereszténység istentiszteleti élete nem a nyilvánosság előtt folyt, valószínűleg sok rosszindulatú, vagy egyszerűen csak tájékozatlanságból fakadó híresztelésre szolgáltatott alapot. Bár a kereszténység soha nem volt ezoterikus közösség, a misztériumok (keresztség, úrvacsora) a beavatatlanok számára nem voltak hozzáférhetők. A beavatatlanok távoltartása különben jellemző volt a különféle misztériumvallásokra is. A keresztényeknek azonban egy sokkal praktikusabb okuk is volt arra, hogy istentiszteleti életüket a nyilvánosságtól távol éljék meg, éspedig az időnkénti üldöztetések. A de facto törvényen kívüliség szükségképpen óvatossá tette a keresztény közösségeket. A nyilvánosságnak ez a kizárása azonban – melynek tehát egyaránt voltak gyakorlati és elvi okai – gyanakvóvá tette a pogány környezetet. Caecilius így fogalmaz:

„...istentelen összeesküvő csoporttá verődnek össze, mely éjjeli találkáin, ünnepi böjtjein, állatias lakomáin nem valamely szent szertartás révén egyesül, hanem bűntény által szövetkezik...” ( VIII, 4, ford. Heidl György)

Éppen a kereszténység titokzatossága igazolja – érvel Caecilius – hogy gaztetteket próbál így elrejteni. A rómaiak a titokzatosságot a közrend elleni összeesküvéssel, ártó mágikus szertartásokkal hozták kapcsolatba. Ez utóbbiakról azt gondolták, hogy együtt jár(hat)nak a rituális emberáldozattal. Horatius egyik költeményében részletes leírást olvasunk egy ilyen rituális gyilkosságról. A mágikus szertartást végző Canidia egy fiatalembert nyakig beás a földbe, ételt tesz elébe, de úgy, hogy a fiú ne érhesse el. A szertartás lényege, hogy a fiú az étel után vágyva múljon ki, mivel így belsőségei erősebb hatást adnak az elkészítendő bájitalnak.

Canidia vaskos viperákkal fonta át

az áldozat csapzott haját,

s hozat sírról-rabolt fagallyat, vadfügét,

s hozat bús cipruságakat,

fülesbagoly tollát s tojását, mit varangy

undok nedvébe áztatott...

ásót ragad,

a lágy humuszba vágja azt,

nem gyötri bűntudat, lihegve gödröt ás,

hogy abba lökjék a fiút:

hogy kétszer egy nap, s többször is nézhesse: más

zabál, s ő éhen vesszen ott. (5. epodosz, ford. Bede Anna)

A nyilvánosság kizárása bizonyos szent cselekményekből, az éjszakai összejövetelek, a katakombák világa a mágia, és következésképpen a rituális gyilkosság gyanújába keverhette a kereszténységet. Ám könnyen elképzelhető az is, hogy Fronto és társai félreértették (mert könnyen félreérthették) az eucharistiát. Fronto hallhatott valamit arról, hogy Krisztus Isten fia (vagy gyermeke), akinek hívei eszik a testét és isszák a vérét. Krisztus vérének ivása, testének evése pedig, minthogy az a beavatatlanok kizárásával történt, ugyancsak félreértésekre adhatott okot. Nem kizárt azonban az sem, hogy bizonyos szélsőséges, magukat keresztényként identifikáló csoportok esetleg valóban követhettek el rituális csecsemőgyilkosságot. Ha volt ilyen, mindenképpen elszigetelt jelenség lehetett, ám kompromittálhatta a mainstream kereszténységet. Jusztinusz első Apológiájában beszámol arról, hogy Simon mágus, a szintén samáriai Menander, illetve Marcion keresztényekként azonosítják magukat, miként filozófusoknak nevezik azokat is, akiknek semmi közük a filozófiához, ezeket pedig olyan hihetetlen és szégyenletes tettek elkövetésével gyanúsítják, mint a promiszkuitás vagy az emberevés. Jusztinusz megjegyzi, hogy ő maga nem tudja, mennyi az igazság ezekben, azt viszont tudja, hogy a hatóságok az említett személyeket ilyen cselekedetek elkövetéséért nem vonták felelősségre és nem bűntették meg. Mindenestre Jusztinusz igyekszik az orthodox kereszténységet elhatárolni annak extrém vadhajtásaitól. ( Apológia 1, 26)

Kevésbé óvatos és visszafogott viszont az a leírás, melyet Epiphaniosz, IV. századi egyházatya Panarion című művében olvasunk. Az egyházatya leírja egy gnosztikus szekta, a phibioniták összejövetelét, a leírt praktikák pedig kísértetiesen emlékeztetnek arra, amivel Caecilius (Fronto) vádolja a keresztényeket. A leírásból úgy tűnik, hogy ez a vallásos cselekmény házaknál történt.

A vendéget jelekről ismerik fel: köszöntéskor, amikor kinyújtják a kezüket megcsiklandozzák egymás tenyerét. Ebből ismerik fel, hogy ugyanazt a hitet vallják. Gazdag étkezés után a vendéglátó felajánlja a vendégnek a saját feleségét, ezekkel a szavakkal (ἀνάστα, ποίησον τὴν ἀγάπην μετὰ τοῦ ἀδελφοῦ): „szeresd a testvért.”

Ami ezután következik, arról, az Ef. 5,12-t idézve, azt mondja Epiphaniosz, hogy arról még beszélni is gyalázat. Ám ez nem gátolja meg abban, hogy elbeszélje a valóban sokkoló cselekményt.

Az együttlét után testük tisztátalanságát a férfi és a nő a tenyerén az ég felé tartja és ezt mondja: „felajánljuk neked ezt az ajándékot, Krisztus testét.” Aztán együtt elfogyasztják az undokságot, és ezt mondják: „ez a Krisztus teste és ez a páska, amely miatt szenved a mi testünk és arra kényszerül, hogy megvallja Krisztus szenvedését.” Ugyanezt teszik a menstruációs vérrel, amit Krisztus vérének neveznek. A gyermeknemzést mindenáron el szeretnék kerülni. Ha a nő mégis terhes marad, mihelyt kézzel elérhető, kihúzzák az embriót a nő testéből, és egy mozsárba téve összezúzzák. Összekeverik mézzel, borssal, mirhával és más fűszerekkel abból a célból, hogy ne undorodjanak tőle, és mindannyian fogyasztanak belőle. Egy-egy ujjnyit vesznek magukhoz. Miután végeztek, így imádkoznak: „nem hagytuk, hogy a bujaság archónja becsapjon bennünket, de összegyűjtöttük a testvér vétkét/hibáját.” (Panarion, 26,4-5)

A fenti obszcén jelenet – vitán felül – az antik irodalom legvisszataszítóbb leírása. Persze kérdés, hogy a leírásnak van-e valóságalapja? Nem rosszindulatú pletyka-e egy olyan csoportról, melyet a szerző láthatóan nem szeret? Honnan ismert volna Epiphaniosz részleteket egy titkos ceremóniáról, hiszen éppen ő mondja, hogy titkos jelekről ismerik meg egymást? Ha netán valaki el is hagyna egy ilyen szektát, aligha beszélne ilyen ocsmány részletekről. Ennek a szövegnek a jelentősége inkább abban áll, hogy hasonlóról esetleg Fronto is hallhatott, és nem tett különbséget a gnosztikus elhajlás és a kereszténység között. A libertinus szekták éppúgy keresztényeknek tartották magukat (vö. Jusztinosz leírásával), mint az ortodox keresztények. Ha kívülállóként egy pogány római ilyesmivel találkozott, aligha tudott különbséget tenni a különböző irányzatok között. Egyébként az sem teljesen kizárt, hogy a kívülállók jobbára éppen az orthodox keresztények túlfűtött hitvédelemből fakadó rosszindulatú híreszteléseire támaszkodtak, amikor antropofágiával vádolták meg a kereszténységet.

Ha mégis volt ilyen gyakorlat, az láthatóan magukat a tagokat is undorította. Az antropofágia még ezeknél a gnosztikusoknál sem volt a liturgia állandó eleme. Valójában „kijavítása” egy véletlen balesetnek. Ha mégis megtették, azt perverz vallásos meggyőződésük kényszerítette rájuk. Extrém gnosztikus meggyőződésükből fakadóan feltehetően úgy gondolták, hogy a világ léte gyengíti a Teremtő erejét, minthogy a teremtő erő szét van szóródva az emberi lelkekbe. Az isteni erőt a férfi/női nemző, illetve életadó erővel azonosították. Így feladatuknak tekintették ennek az erőnek az összegyűjtését. Innen nézve ez az esetlegesen (és elszigetelten) valóban gyakorolt kannibalizmus is a helyére kerülne, persze e perverz rendszeren belül.

Octavius, válaszában, egyszerűen képtelenségnek, agyrémnek minősíti a vádat, és ugyanakkor vissza is fordítja a vádlóra.  Szerinte éppen a pogányok követnek el csecsemőgyilkosságot azzal, hogy kiteszik az újszülötteket vagy abortálják a magzatokat. Minderre a pogány vallásosság, az istenekről szóló mítoszok tanítják őket, hiszen Saturnus is felfalta a fiait. Utal az Afrika bizonyos részein dívó gyermekáldozatokra is, melyeknek során csókokkal hallgattatják el a gyermekek nyöszörgését, hogy ne síró áldozatot mutassanak be. Végül pedig a kannibalizmus közvetett formájának hódolnak azok a pogányok is, akik az embervéren hízott cirkuszi vadállatok húsát undor nélkül felfalják.

A kannibalizmus vádja tehát meglehetősen gyenge lábakon állt, de nagyon népszerű lett, és a kereszténység abba a helyzetbe került, hogy több-kevesebb sikerrel tisztáznia kellett magát a vád alól.

Folytatjuk!

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Minucius Felix: Octavius (ford. Heidl György)

Stephen Benko: Pagan Rome and early Christians