Magyar történelmi latinságok I.
Megszoktam már, hogy ha egy-egy megcsontosodott történelmi közhelyet megkapargatunk, rögtön előbukkannak az elődök tévedései, pongyolaságai. Így van ez a mindenki által ismert, és legújabban fényes karriert befutó szállóigével is, amely így szól: "magyarok nyilaitól ments meg Uram, minket" (A sagittis Hungarorum libera nos, Domine"). Fényes karriert írtam, hiszen egy magyar "terrorszervezet" (??!!??) is nyilván innen vette a nevét (Magyarok Nyilai). De honnan ered ez a mondás, és valóban így hangzott-e el? Az alábbiakban jelentős részben Halmágyi Miklósnak a témában írt kiváló tanulmányára fogok támaszkodni, s néhány szerény gondolattal magam is hozzájárulok a mondás eredetének vizsgálatához. (Halmágyi cikkét az Urbanlegends is ismertette, mint utóbb rájöttem. De ők az ismertetésnél többe nem bocsátkoznak, én meg igen.).
A helyzet a következő: a nevezett mondás az ismert formájában (a sagittis Hungarorum...) nem maradt fenn eredeti, középkori forrásban. Egy 9. századi forrásban, az ún. "modenai imádságban" elhangzik egy igen hasonló szöveg: "Ab Ungerorum (!) nos defendas jaculis", vagyis: "A magyarok hajítódárdáitól oltalmazz meg minket". (A teljes verset l. Halmágyi cikkének 4. jegyzetében!) Itt rögtön meg is állnék egy pillanatra. Halmágyi a "jaculum/jaculus" szót nyílnak fordítja, noha az nem nyílvesszőt, nyilat jelent, mint a "sagitta", hanem olyasvalamit, amit dobnak, (elsősorban hajítódárdát), hiszen a "iacio" ("dob", "hajít") igéből van képezve. Arra pedig nem találtam példát, hogy nyílvessző értelemben használták volna a középkorban (Halmágyi talált, de ő sem biztos benne; l. a 4. jegyzetet). Persze, ezzel nem azt mondom, hogy a kalandozó magyarok valójában hajítódárdákat használtak volna (bár voltak nekik dárdáik is, nem?), lehet, hogy csupán a versmérték okán használta ezt a szót az ismeretlen szerző. Meg az is lehet, hogy mégis volt "nyílvessző" értelme a "jaculus"-nak. Várom a kollégák megtisztelő véleményét ennek kapcsán.
A mondás további lehetséges nyomait kutatva Halmágyi idéz még egy érdekes szövegemléket a korszakból, amely így hangzik: "ab incursione alienigenarum lib<era nos Domine!>", vagyis: "az idegenek betörésétől sza<badíts meg minket Uram!>". Valószínű, hogy ezt szintén a magyarokra értették, hiszen a korszakban (a vikingek mellett) őseink voltak a legfélelmetesebb ellenségek szerte Európában. De van-e köze ennek a szövegnek a mi mondásunkhoz? Erősen kérdéses.
Mármost kinél tűnik akkor fel elsőként jelenleg ismert formájában ("a sagittis...") a fohász? Öveket bekapcsolni: Kossuth Lajosnál, legalábbis Halmágyi nála találta meg először. Kossuth egy előadásában idézi ebben a formájában a szállóigét, s mintha mindenki Kossuth-ot olvasott volna, eztán nyakra főre idézik. Én persze nem vagyok meggyőződve, hogy a turini remete lett volna az első fecske, bár Halmágyi körültekintőnek tűnik, egyelőre fogadjuk el ezt. Mi történhetett akkor?
1. lehetőség: Kossuth, a filosz
A legkevésbé valószínű: Kossuth (vagy forrása) ismerte mindkét variánst ("ab Ungerorum...", és "ab incursione...") és ebből ragasztotta volna össze a mondott változatot (persze ezt úgy kellene elképzelni, hogy tévedésből, a két helyet az emlékeiben összemosva alkotta volna meg). Azért kétséges az elmélet, mert anno Kossuth, (vagy forrása) aligha végzett, végezhetett ilyen alapos kutatást, hogy mindkét szöveghelyre rábukkanhatott volna (az első, a modenai imádság megjelent ugyan nyomtatásban 1738-ban, de a másik csak 1997-ben). Másrészt a "sagitta" egyikben sem szerepel.
2. lehetőség: Kossuth, aki rosszul emlékszik
Nekem, mint filológusnak a legkedvesebb elmélet, hogy Kossuth (vagy forrása) rosszul emlékezett az általa korábban olvasott mondatra (ab Ungerorum...), és természetes módon egyszerűsítette azt. (Ez azért is valószínűnek tűnhet, mert az eredeti, "ab Ungerorum.." kezdetű mondat elég kacifántos, a birtokos jelző "Ungerorum" és a "jaculis" szét van választva.) Ha valamire nem emlékezünk tisztán, mindig az általunk ismertebb, otthonosabb szavakat, fordulatokat használjuk. Így lett a jaculus-ból "sagitta", mert az sokkal világosabb jelentésű (nyíl), illetve a "defendas nos"-ból "libera nos". Ez utóbbi változtatás két szempontból is érdekes. Egyrészt a "defendas" coniunctivus, a versben korábban szereplő "rogamus" ("kérünk téged <hogy>") miatt. Ha az ember viszont önállóan idézi, akkor jobb egy egyszerű imperativus, mint a "libera". Másrészt a "libera nos" a Miatyánkban is előfordul ("libera nos a malo" - szabadíts meg a gonosztól), ezért is könnyen beugorhatott egy 19. századi embernek. Ám bármennyire is kedves nékem ez az elmélet, (és Halmágyi is ezt tartja valószínűnek tanulmánya végén), tekintetbe kell venni egy harmadikat is.
3. lehetőség: Mégiscsak létezett az "a sagittis Hungarorum libera nos Domine"
Hogy miért? Például, mert a "libera nos Domine" létező liturgikus fordulat (persze nyilván a Miatyánk folytán), lásd az "ab incursione..." kezdetű mondatot, illetve Halmágyi idéz tanulmányában egy másikat is (143. o.). Másrészt nem lehet nem észrevenni a szöveg szép ritmikusságát, a középkori hangsúlyos verselésnek gyönyörűen megfelel (á sagíttis Húngarórum/líberá nos Dómine). L. párhuzamnak a dies irae-t. Vagyis szerintem igen könnyen lehet, hogy egy ma már nem ismert forrás tartalmazta az "a sagittis"-t; de a források mély hallgatása óvatosságra int, és ezért a 2. lehetőséget is komolyan kell venni.