Feliratok IV.
Aki Pozsonyban jár, legjobb, ha a Szent Mihály-kapun keresztül közelíti meg a régi belvárost. E kapu volt régtől fogva a város fő bejárata. Már 1410-ben említik. Komoly erődítmények védték, s persze a kapu fölött magasodik a Szent Mihály-torony is, a város egyik dísze és jelképe, miként Sopronnak a Tűztorony. Belsejében szerény kiállítás látható történetéről, és ki lehet menni a körerkélyére is, ahonnan csodás kilátás nyílik a belvárosra, különösen pedig a Szent Mihály utcára. Eme utca többek között azért érdekes, mert itt található az ún. újabb Országház épülete. A hatalmas építményben - amelyet még Mária Terézia építtetett 1753-ban - üléseztek a magyar rendek 1802-1848 között. Vagyis e helyütt történt Széchenyi felajánlása az Akadémiára, itt mondták ki 1844-ban a magyar nyelv államnyelvi státusát, és e helyütt hozták meg az áprilisi törvényeket, azaz mondták ki pl. a jobbágyfelszabadítást. Nemzeti emlékhely ez, feleim, és ha lehet mondani, nemzeti zarándokhely kellene, hogy legyen. Manapság az egyetemi könyvtár található benne; belsejében már semmi nem emlékeztet a régmúltra. De hogy visszakanyarodjak mondandómhoz, nemcsak az Országház épülete, hanem a Szent Mihály torony is különleges, elgondolkodásra késztető hely lehet az idelátogató honfitársaimnak. E tornyon fotóztam le ugyanis hajdanán egy feliratot, amelyet 1712-ben helyeztek el, s amely a mai magyarok számára szinte háromszoros jelentéssel bír. Íme:
A felirat a következő: OMNE REGNVM IN SE IPSVM DIVISVM DESOLABITVR. 1712. Ennek fordítása: "Minden ország, amely magával meghasonlik, elpusztul. 1712." S ezt bizony nem én fordítottam, hanem Károlyi (a régi, hibás írás szerint: Károli) Gáspár, ugyanis bibliai versről van szó (Lukács 11.17), s a Bibliának a fordítása is kanonikus, saját kútfőből nem szabad fordítani. Furcsa egyébként az eredeti igevers kontextusa. Ott ugyanis Jézus a fenti szavakat azoknak mondja, akik azt hiszik róla, hogy Belzebúb segítségével űzi ki az ördögöket; az ellenérv Jézus részéről tehát az, hogy "a Sátán is ha ő magával meghasonlik, mimódon állhat meg az ő országa? mert azt mondjátok, hogy én a Belzebúb által űzöm ki az ördögöket." (Lk. 11:18.) Világos azonban, hogy itt az igevers önállósodott a környezetétől, s jelentése nem másra vonatkozik, mint Magyarországra.
Ennek legnyilvánvalóbb, s egyben legfájóbb bizonyítéka az évszám. 1712-ben vagyunk, egy évvel a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári béke után. Az ország romokban áll. A 8 évig tartó belháború megnyomorította az ország északi karéját is, amelyet a török háborúk viszonylag épségben hagytak. A Duna-Tisza-közét a császár mellé állt szerb határőr katonák pusztították, a Dunántúlon az ingatag kuruc jelenlét hagyott maradandó nyomokat: Veszprémet Heister generális gyújtotta fel, Sopron külvárosát a kurucok. Erdélyben az erőviszonyok szintén percről percre változtak, ami ugyancsak állandó háborús helyzetet eredményezett. A nagyenyedi kollégium diákjait császári katonák mészárolták le, az eset nagy hírt keltett a protestáns világban. Béke kellett volna, béke, akár már 1704-ben is, de Rákóczi többet akart, bízott magában. Meg aztán nem volt már önálló Erdély sem, ahová visszavonulhatott volna egy esetleges béke után, mint ősei, a Rákócziak, meg Bocskai, Bethlen. Maradt a megosztott ország, Rákóczi ingatag államfélesége, és a koronás magyar király Magyarországa, amelyet sok magyar a magáénak vallott a harc alatt is. Aztán jött a fekete halál, a pestis, amely - szomorúan mondom - méltó befejezést adott az ország maradék erőit is felörlő, kilátástalan küzdelemnek.
Nem kérdés tehát, hogy a korábbi évek borzalmai vezették a tábla elhelyezőit. Kik voltak ezek? Első gondolatom persze az, hogy a városi tanács, de talán magasabb helyről is jöhetett az ötlet, hiszen eme évben országgyűlés is volt Pozsonyban. Azt sem tartom tehát kizártnak, hogy az országgyűléssel, annak valamely tagjával vagy tagjaival hozható kapcsolatba az emléktábla ötlete. Mindenesetre, a korban nyilvánvalóan mindenki tudta, hogy miről van szó.
Az első, visszamutató jelentés tehát a szabadságharc emlékezete. A másik kettőre már csak röviden utalok, hiszen már nyilván mindenki sejti, hogy mire gondolok. További, előremutató jelentés lehet tehát a trianoni diktátum, hiszen a monarchia Magyarországa egyáltalán nem a boldog békeidők országa, hanem az eltemetett feszültségeké, a megoldatlan szociális, nemzetiségi kérdéseké, amelyet az ország vezetői példás vaksággal vittek tovább, hogy majd az első világháborúban, meg utána elemi erővel robbantsa szét az országot. És persze az ország meg van osztva ma is, a törésvonalaktól nem látni az anyaföldet. Jobb-bal, magyar-roma (?, teszem hozzá)... Én csak annyit mondok: ne feledkezzünk meg a Szent Mihály-torony feliratáról.
Felhasznált irodalom: Ortvay Tivadar: Pozsony város utcái és terei. Pozsony, 1905.
