Nemrég egyik posztomban azt ígértem, hogy egyszer majd elmesélem, hogyan kötöttem ki a Laudatoron. Ritkán történik meg, hogy együtt mozizunk az asszonnyal, de előfordul, hogy gyerekek a nagyszülőknél, meló semmi, és ilyenkor még arra is rávehető vagyok, hogy édes kettesben romantikus filmeket nézzek. Az egyik ilyen filmben ( a címére nem emlékszem) az egyik jelenet egy erotikus tartalmú csettelés volt, melyben előjött az angol „cum” szó. Nagyjából sejtettem, hogy mit jelenthet, így nem volt nagy kedvem pontosan utánanézni a dolognak. Ám akkor eszembe jutott a Popper sztori.
- Professzor úr, ki az az Aegidius Hunnius?
- Kérem, én őt már az elmúlt alkalommal is megemlítettem!
- Én meg akkor sem tudtam, hogy kicsoda.
- Legyen szíves, hagyja el a termet!
- A professzor úr kirúg? Miért?
- Nézze, Ön képes volt egy héten át nyugodtan aludni, miközben fogalma sem volt, hogy kicsoda Aegidius Hunnius. Ez szellemi tunyaság, én pedig undorodom a szellemileg restektől!
És hogy daimónom nehogy szellemi restséggel vádolhasson, sürgősen utánanéztem ennek a „cum”-nak. A halhatatlan istenek pedig úgy intézték, hogy a gugliban az első találatok egyike G.d.Magister remekül megírt cikke volt a nobiscum jelenségéről, no meg a szemérmes Ciceroról, aki kerülgette a forró kását, ahelyett, hogy római egyenességgel megmondta volna, hogy miről is van szó. Nos, a cikk – mi tagadás – levett a lábamról, aznap estére ott is ragadtam a blogon, és faltam az igényesen, elegánsan és lehengerlően megírt bejegyzéseket. Midegyikben ott volt, ha nem több, egy csipet abból a bizonyos attikai sóból. Írtam is rögvest Magisternek, dicsértem lelkesen a blogot, mire ő szűkszavúan csak ennyit írt vissza: írjál nekem posztot.
Több, mint négy év telt el azóta. Akkor még ott volt a csapatban Magisteren kívül Burqus, Nuntiulus Noster, még aktív komentelő volt Epikurosz, Loge és mind a többiek. Aztán két éven át Magiszterrel közösen csináltuk, az utóbbi két évben pedig voltaképpen egyedül vittem a blogot. Visszatekintve, nyilván akad olyan cikk, amit ma már nem írnék meg, akad olyan is, amit másképpen írnék meg, és olyan is, amit nagyjából ugyanúgy. Akárhogy is: quod scripsi, scripsi.
És most követekezzen egy kis történelem: voltunk ezüstéremesek a Goldenblogon, többször kerültünk (az utóbbi időben szinte mindig) Index címlapra, oldottunk meg közösen „filológiai rejtélyeket”, és ami a legfontosabb: írtunk kábé 250-260 bejegyzést, ami azt jelenti, hogy ha valaki napi egy posztot olvas el, nagyjából kilenc hónapig tartana, míg végigböngészné a Laudatort.
No de, ez egy búcsúposzt, hadd mondjam hát el, hogy miért hagyom abba. Hivatkozhatnék ál-okokra, mondhatnám pl. azt, hogy
1. nincs rá időm. És persze, bármi is a látszat, a blogírás időigényes műfaj. Volt olyan poszt, ami heteken át készült, és volt olyan is, amiért Kassán, Szebenben vagy Brassóban lejártam a fél lábam. Az igazság azonban az, hogy havi mondjuk egy poszt megírására, bármennyire is elfoglalt lennék, mindig tudnék időt szakítani.
2. nincsenek társak. A Laudator egyszemélyes-blog lett, ritka vendégposztokkal (nagy köszönet Palatinus Lilinek). És persze jól jöttek volna a társak, nemcsak a változatosság kedvéért, hanem főként azért, mert egy-két társsal mindenképpen inspirálóan hatottunk volna egymásra. De ez sem a valódi oka annak, hogy most abbahagyom.
3. a Laudator már régen nem műhely. Pedig éveken át az volt, ahol vérpezsdítő eszmecseréket lehetett folytatni, és ahol a komentek valójában továbbírták, több ízben tkp.befejezték, kikerekítették a posztokat. Ezt lehetett és lehet hiányolni, én magam is hiányoltam, de hát ugye panta rhei, ezzel a változással is együtt lehetett és együtt lehetne élni.
A valódi oka annak, hogy most abbahagyom a Laudatort egészen prózai. A jó dolgokat – mint tudjuk – a csúcson kell abbahagyni, vagy ha nem volt csúcs, vagy az ember elmúlasztotta észrevenni a csúcsot, akkor még azelőtt, mielőtt az egész végképp belefúlna az általános érdektelenségbe, ill. unalomba. Ennek pedig – érzésem szerint – most jött el az ideje. Ám csupán én búcsúzom, nem a Laudator. Örülnék, ha akadna egy-két lelkes lateiner, aki fantáziát lát a folytatásban.
De ha már búcsú, tegyük stílusosan, a szellemes latin szójátékkal: mitto tibi navem prora puppique carentem. Szó szerinti fordításban: hajót küldök neked, az orra és a fara nélkül. Vagyis a küldemény a navem, (hajót) a szó eleji n és a szó végi m nélkül. Tehát: ave!
Éljetek egészségben!