Nem mondom, hogy az embernek torkában ver a szíve, mihelyt belép a gyulafehérvári várba, de valamiféle elfogódottságot mindenképpen észlelni kénytelen a szíve tájékán. Végül is Erdély egykori fővárosába érkezik, még akkor is, ha talán helyesebb inkább fejedelmi székvárosról vagy udvarról, mint fővárosról beszélni.

A vár – méreteiből adódóan – akár impozáns is lehetne, egész jól megcsinált (bár kissé nippszerű) szobrokba lehet szinte lépten-nyomon botlani, és mégis: az egész valahogy mellbevágóan provinciális. Ugyanilyen provinciális lehetett egyébként, Szebenhez, Brassóhoz vagy akár Kolozsvárhoz képest, már a Fejedelemség korában is. Báthory Gábor, mint tudjuk, igencsak szűknek, fejedelmi városhoz méltatlan porfészeknek érezte, és szó szerint véve az ismert mondást, miszerint aki Erdélyre kezet akar emelni, annak először Nagyszeben kulcsát kell zsebre vágnia, nem éppen olyan módon, hogy a szászok büszkék lehettek volna rá, Szebenre cserélte Gyulafehérvárt. Ám ez egy kurta, és eléggé tragikus epizód volt; Fehérvárra a Fejedelemség idején, sőt a Habsburg idők kezdetén is quasi fővárosként tekintettek. A XVIII. század elején VI. Károly (magyar királyként ezen a néven harmadik) a részben tönkrement vár helyére egy méreteiben valóban lenyűgöző várat építtetett, talán azzal a szándékkal (is), hogy a gyulák, vajdák, fejedelmek egykori, kissé pórias székhelyét Erdély (egyik) reprezentatív városává tegye. Ennek a szándéknak (?) állít emléket a vár tervezőjének és építőjének, Giovanni Morando Visconti, olasz hadi mérnöknek és építésznek a sírfelirata.

[Közelebbi fotót az ablakokon beözönlő fény és a márvány tükröződése miatt nem sikerült készítenem]

Morare viator

Mors nullam patitur moram

Joannes Morando Visconti

Vir morum probitate clarus

Qui nullam in caesareis obsequiis

expertus est remoram

Hic morari doctus

Architectonicae colonellus

Carolinae

Quam e cineribus Iuliae

Illustriorem suscitavit

Suos cineres tradidit

eademque incaepta finem agnovit.

 

Ob [iit] anno MDCCXVII apr. VII

Aetatis suae LXV

 

Időzz itt el, vándor,

A halál nem tűr halasztást.

Joannes Morando Visconti,

a derék, feddhetetlen, jeles férfiú,

Aki a császár iránt semmilyen

hódolatot nem mulasztott el,

itt időzött, mint  az építészetben

Jártas kapitány

Károlyfehérváron,

Melyet Gyula hamvaiból

Ragyogóbban  támasztott fel.

A maga hamvait átadta.

Midőn belefogott, számolt a véggel is.

 

Meghalt 1717, április 7-én,

65 évesen.

A sírszöveg egy ősrégi toposszal indít (időzz itt el vándor!).  A gyakori(bb) sta, siste (állj meg!) helyett itt nyilván azért szerepel a morare (időzz!) ige, mivel ez szójátékszerűen Visconti másik családnévére, a Morando-ra utal, ahogy a mora, remora (halasztás, mulasztás) szavak is. A szöveg utolsó sorát (eademque incaepta finem agnovit - midőn belefogott, számolt a véggel is) nem éppen egyszerű feladat értelmezni (ringbe lateinerek!). Én úgy értelmeztem, hogy a vár építésére vonatkozik, minthogy a megkezdett munkálatokat az időközben meghalt Visconti helyett Francesco Brilli fejezte be. Síremléke, a Viscontié mellett, ugyancsak a székesegyházban látható.

A sírfeliratban Visconti azzal büszkélkedik, hogy Gyula hamvaiból Károlyként és ragyogóbban támasztotta fel Fehérvárt. Ha a szándék csakugyan az volt, hogy egy vidékies városból amolyan reprezentatív „tartományi fővárost” kreáljanak – nos, nem igazán sikerült. Alba Iuliaból nem lett Alba Carolina. Fehérvár nem vedlett át Károllyá, megmaradt Gyulának. Megmaradt egy nagyon provinciális hangulatú városnak, ahol, az egyébként ritka magyar látogató, a Hunyadiak sírja, a fejedelmi palota, az ősi székesegyház ellenére sem érzi úgy, hogy itt valamiképpen sűrítve lenne az erdélyi (magyar) múlt. Sőt, annak ellenére, hogy kifejezetten nem igyekeznek/igyekeztek eltűntetni (a Custozza emlékmű magyar feliratát sem kaparták le), ez az erdélyi múlt Fehérváron valahogy furcsán betemetettnek, behavazottnak tűnik.

Ezen merengtem, lefelé baktatva a lépcsőkön, amikor a vár alatti sugárút egyik patikájának cégére ötlött a szemembe, a patika meglehetősen szokatlan nevével: Sic volo.

Mintha a történelem fúriája (nem, nem a nemtője!) vigyorgott volna rám: sic volo, így akarom!