Egyik barátom, aki a debreceni református kollégiumba járt, a minap érdekes fotókat töltött fel a liber facierum-ra: diákok zöld köpenyben (kiderült: ez a tóga!), illetve egy furcsa kiképzésű botszerűséggel, amelyről viszont az derült ki, hogy a becsületes neve: GERUNDIUM. No, ez már valami, gondoltam, s utánanéztem a dolognak. Valóban ez a neve, s tűzoltásra - olykor védelmi fegyverként - használták a diákok, igen régóta. Ma is megjelenik az iskolai ünnepségeken, sőt, vannak régóta gerundiumos erőpróbák is, amikor is a cél az, hogy minél tovább tartsa kinyújtott karral a versenyző a jókora - és igen nehéz - sporteszközt. (Ismerős? De erről majd később.) De miért pont ez a neve? Egy latin főnévi igenév??
Gáborjáni Szabó Botond 2010-es tanulmányában részletesen foglalkozik a tárgy történetével, eredetével és irodalmi vonatkozásaival. A néveredettel kapcsolatban kétségbe vonja Pál Antalnak, a kollégiumtörténet monográfusának az állítását, miszerint ez egy tréfás elnevezés lett volna, ti. hogy a diákok arra utaltak volna, hogy a tárgy olyan nehéz, mint a gerundium a nyelvtanban. Gáborjáni Szabó szerint a gerundium nem olyan bonyolult ügy, pláne annak fényében, hogy a diákoknak folyékonyan kellett beszélniük latinul. Ebben lehet igazság, hiszen mi a gerundium a gerundivumhoz képest, mondjuk? Maga a gerundium tényleg nem egy őrület: egy főnévi igenév, csak négy esete van, s az egyes esetekben is elég jól körülhatárolható a használata. Például az "orando et laborando", a Kollégium jelmondata is két gerundium (imádkozással és munkálkodással - gerundium in casu ablativo, itt eszközhatározói, esetleg modális értelemben). És itt kacaghat a jólértesült filosz, hiszen eljátszadozhat a gondolattal, hogy az eredetileg bencés jelmondatot - ora et labora - talán azért alakították át a deákok gerundium-osra, mert a fából készült gerundium oly kedves nekik...
A lényeg, hogy aligha a főnévi igenév nehézségére akartak utalni, de hogy tréfáltak, az biztos. Gáborjáni Szabó azt gyanítja, hogy a gerenda - amiből a gerundiumot készítették (?) - ihlette a névadókat, ami nekem egy kissé erőltetett; sokkal inkább a gerundium szóban benne rejlő gero 3 ige - hordoz, visz - lehet az egyszerű magyarázat, s nyugodtan elhihetjük, hogy akkor ezt még mindenki kiérezte belőle, s mindenki pontosan értette a poént, nem úgy, mint most. (Persze a gerendus/gerundus - "hordozandó", "amit hordozni kell" - participiumot is kihallották belőle, amiből egyébként a gerenda is származik.) S nagyon szépen rávilágít ez a régi deák Magyarországra, s különösen a debreceni cívis-világra, amit a Kollégium szelleme mélyen áthatott, ti. hogy a diákok gerundium-nak, egy latin főnévi igenévnek (!) hívtak egy furkósbotot, amivel a tüzet oltották, illetve a kerítéseket törték, ha árkon-bokron kellett a tűzhöz szaladni (ugyanis a városban is vállalták a tűzoltást).
S most jön kérem az igazi csoda! Mert ha valamely kedves olvasómnak már motoszkált valami a fejében, amikor a gerundium-os erőpróbákról írtam, akkor most segítek neki: a feladat igencsak hajaz Arany János Toldi-jának híres jelenetére:
Azzal a nehéz fát könnyeden forgatja,
Mint csekély botocskát, véginél ragadja;
Hosszan, egyenesen tartja félkezével,
Mutatván az utat, hol Budára tér el,
S mintha vassá volna karja, maga válva,
Még csak meg se rezzen a kinyujtott szálfa. (Toldi I.10.)
Lehetséges lenne, hogy Arany a gerundium-os versenyekből vette a szálfát tartó Toldi ötletét? Igen könnyen meglehet! Gáborjáni Szabó, aki ezt bizonyosnak véli, még azt is megjegyzi, hogy Arany debreceni diákoskodása idején a roppant erejű Szombathy István volt a "nagybotos", vagyis a tűzoltó társaság vezetője, tehát egy Toldi-erejű fiú... most már csak azt kellene bizonyítani, hogy ilyen versenyek már Arany idejében is voltak, de sajnos Gáborjáni Szabó cikkéből ez nem derül ki egyértelműen. (Arra a csúfságra meg éppenséggel gondolni sem merek, hogy a viszony fordított: a népszerű Toldi-költemény epizódja ihlette a versenyeket. Fúj! Ez olyan prózai lenne!)S végül jöjjön Jókainak egy kedélyes karcolata a gerundiumról, aki Gáborjáni Szabó cikke szerint ki is próbálta a célszerszámot:
A GERUNDIUMOK
Debrecenben, kivált régibb időkben, számtalanszor fordultak elő tűzveszélyi esetek. Ez alkalmakkor rendesen a református tanulóifjúság szokta magát az oltásnál leginkább kitüntetni, úgyhogy a kollégiumban a legbátrabb tanulók közül e célra saját osztály volt válogatva, kiket neveztek masinisztáknak, s kik azon szolgálatokért, miket a közügynek tettek, az egyházi jótétemények osztásánál nevezetes előnyökkel bírtak.
Ezeknek volt két vezetőjök, kiket nagybotos és kisbotos címekkel ruháztak fel; minthogy az egyiknek a nagy botot, másiknak a kis botot kellett kezelni szükség esetében.
Volt tudniillik két kisebb és nagyobb terjedelmű fustélya e társulatnak, miknek végei roppant bunkókkal valának ellátva, melyek neveztettek gerundiumoknak, és ezek avégre szolgáltak, hogy ha valahol tűz ütött ki, a masiniszták nem nézték, merre van az utca hossza, hanem megragadván fecskendőjüket, egyenesen toronyirányában törtettek valamennyi kerteken keresztül a tűz felé, s ez alkalommal az elöljáró nagy és kis botosok azon szolgálatot tették, hogy tetszésük szerint az útban álló kerítéseket gerundiumaikkal bedöntvén, egyenes utat törtek a fecskendő számára; s ilyenformán mindig leghamarább ott voltak a tűznél.
Egyszer azonban megharaguvának az érdemes polgárok, kiknek káposztáikat és hagymáikat ily alkalmakkal széttaposták, s kerítéseiket bedönték, s nagy lármát csapva a consistoriumon, elhatározták, hogy ezentúl a diákoknak nem szabad a gerundiumokkal menni a tűzbe.
Nemsokára ismét gyulladás lett, a tűz végigharapózott az egész Péterfia utcán, és senki sem tudott rajta segíteni.
– Hol a diákság? hol a gerundiumok? – kiálták mindenfelől.
Ők pedig szép tisztességesen álltak ott, kezeikben tollal és kalamárissal a tűz előtt, mert a consistoriumban azt mondák a bölcs kurátorok, hogy toll és kalamáris, nem bot ékesíti a tanulót.
Másnap azután csak visszavették a határozatot, s újra megkérték a bátor fiatalságot, hogy fogja fel a közjóért a bunkós botot, s inkább essenek áldozatul a presbiter urak fejeskáposztái, mintsem a város égjen porrá.
Hát ilyen országos hírre jutott két nagy írónk-költőnk tollán a gerundium. S hogy emléke ma is él a cívis-városban, azt mutatja az a tény, hogy egy két éve indult debreceni folyóirat, amelyben Gáborjáni Szabó cikke is megjelent, a Gerundium nevet kapta.
