Egy ausztrál történész és teológus, Barbara Thiering szerint (Jesus and the Riddle of the Dead Sea Scrolls/Jézus és a Holt-tengeri tekercsek talánya) Jézus azonos a Holt-tengeri tekercsekben emlegetett Gonosz pappal. Házasságon kívül született egy főpapi felmenőkkel rendelkező asszonytól, Qumránban. Kitaszítottakkal barátkozott (ahogy ez az evangéliumi híradásokból is kiderül), csodákat viszont nem tett. Simon mágussal és Iskárióti Júdással együtt Qumránban feszítették keresztre, ám túlélte a keresztre feszítést egy kígyóméreg segítségével, mely tetszhalottá tette. Ezután kétszer nősült meg. Először Mária Magdalénát, majd Lídiát vette feleségül, Philippiből. Miután bejárta a mediterrán partvidéket, elfeledve halt meg Rómában.

Thiering elméletét természetesen egyetlen másodpercig sem szándékozunk komolyan venni. És nem azért, mert semmi affinitásunk nincs az alternatív történetírás iránt (amúgy csakugyan nincs), hanem, mert Thiering úgy olvasta a Holt-tengeri tekercseket, mint valamiféle titkosírást, afféle rébuszokban megírt, körülményesen kódolt Jézus-életrajzot. Ez pedig – hogy tapintatosan fejezzük ki magunkat – zsákutca.

Hogy a címben feltett kérdés mégis komolyan feltehető, azt Suetonius (Kr.u.69- Kr.u.160) egyik tömör kijelentése indokolja. A Claudiusban, ahol mintegy gondolatjelekkel felsorolja a császár tetteit, egyebek mellett, ezt írja:

Judaeos impulsore Chresto assidue tumultuantis Roma expulit.(Claudius, 25,4)

Bevett magyar fordítása szerint:

A zsidókat, akik Chrestus bujtogatására szüntelenül zavarogtak, kiűzte Rómából.(Kis Ferencné fordítása).

Az eseményről (ugyancsak meglehetősen szűkszavúan) beszámol az Újszövetség is, ám anélkül hogy firtatná a rendelet kiváltó okát:

Klaudiusz elrendelte, hogy minden zsidó távozzék Rómából.(Ap.Csel.18,2. MBT, 2014)

A legtöbb fordítás (az angol nyelvűek is) bujtogatásról beszélnek, holott az impulsor bujtogatót jelent (impulsore Chresto- latinosok kedvéért: ablativus absolutus mancus). A fentebb idézett fordítás ugyan teljesen rendben van, mégis mintha elvenné Suetonius megállapításának élét, hogy ti. Chrestus nem csupán okozója valamiképpen a zavargásnak, hanem ő maga a felbujtó. Vagyis Suetonius szerint a zavargások nem Chrestus miatt, hanem Chrestus aktív vezetésével törtek ki.

De azonos-e Chrestus Christus-szal, azaz Krisztussal?

Első olvasásra semmi nem indokolja, hogy azt higgyük: Suetonius Krisztusra és a keresztényekre gondolt. Egyszerűbb és kézenfekvőbb, ha úgy értjük, hogy egy ismeretlen Chrestus nevű felbujtó okozott zavart a zsidók körében. A zsidókat többször is kiűzték Rómából, és az ok mindig a zavarkeltés volt, egész pontosan a zsidók erőszakos(nak érzékelt) pogánymissziója. Nem elképzelhetetlen, hogy Chrestus egy radikális zsidó, egy zélóta volt, aki Isten országának eljövetelét erőszakkal akarta noszogatni. Talán az idők jelének tekintette, hogy Claudius 44-ben eltörölte a Heródesek királyságát, aminek következtében a zsidó nemzeti királyságnak még a látszata is odalett. Ez nyilván frusztráló lehetett, és a birodalom fővárosának zsidó lakosságát érzékennyé tehette a radikális eszmék iránt. További érv, hogy Suetonius aligha tévesztette volna össze a Rómában gyakori Chrestus nevet Christus-szal, a kereszténység alapítójával, márcsak azért sem mert a Nero-ban (16,2) a keresztényeket helyesen christiani-nak nevezi. Miként idősebb kollégája Tacitus, gyaníthatóan ő is tudatában volt annak, hogy a keresztényeket az alapító Christus nevéről nevezik christiani-nak.

Csakhogy mind a keresztények, mind a pogányok felváltva használták a Khrésztosz/Khrisztosz (Χρηστος/Χριστος, latinul: Chrestus/Christus), illetve a khrésztiánosz/khrisztiánosz (χρηστιανος/χριστια̣νος , latinul: chrestianus/christianus - keresztény) változatokat. Ennek oka elsősorban az volt, hogy az η (é), valamint ι (i) hangokat nagyjából ugyanúgy ejtették, hasonlóan az újgöröghöz, melyben nincs különbség az η (é) és az ι (i) kiejtése között: mindkettő i-nek ejtendő. De más oka is volt. Jusztinosz, 2.századi mártír és apologéta szerint „ami pedig a mi nevünket (Χριστια̣νοι/khrisztiánoi/keresztények) illeti, eszerint kiválóaknak (χρηστιανοι/khrésztiánoi/jó, nemes, kiváló) kellene elfogadni bennünket.” Jusztinosz szójátékszerűen, kihasználva a khrisztiánosz és khrésztiánosz szavak összecsengését arra utal, hogy a római hatóság szemében nem kellene bűnnek számítania magának a khrésztiánosz névnek, minthogy az kiválót, nemeslelkűt jelent (1 Apológia 4,1). Továbbá a khrisztosz szó a görög köznyelvben elsődlegesen gipszet, pakolást feltevő afféle felcserre vonatkozott, így el lehet képzelni, hogy milyen ordenáré beszólásokat kellett elengedniük a fülük mellett a Krisztust prédikáló misszionáriusoknak. Pogány részről pedig a khrésztiánosz változat használatában némi gúny is vegyülhetett, mivel a szó együgyű, egyszerű embert is jelent. Miként a franciában is lehet poénkodni a crétin (kretén) és chrétien (keresztény) összecsengésének apropóján.

A fentiek alátámasztására nézzünk néhány keresztény sírfeliratot a kereszténység első évszázadaiból.

Keresztény sírfelirat Egyiptomból:

Ἀπολλώνιος, δοῦλος

Ἰησοῦ Χρηστοῦ. ( Apollóniosz, dulosz Jézu Khrésztu)

Apollóniosz, Jézus Krisztus szolgája.

Keresztény sírfelirat Szicíliából :

ἐνθάδε

κατάκιτε

Φράνκιος χρ-

ηστιανὸς π-

νευματικός,

ζήσας ἔτη κʹ·

εἰρήνη σοι. (entháde katakite Phrankiosz khrésztiánosz pneumátikosz, dzészász eté k. Ejréné szoi)

Itt nyugszik Phrankiosz, a lelkes keresztény. Élt húsz évet. Béke veled.

Arra is van példa, hogy ugyanazon sírszövegben mindkét változat szerepel. Egy kisázsiai keresztény feliraton ezt olvassuk:

Χριστιανοὶ Χρηστιανοῖς. (khrisztiánoi khrésztiánoisz)

Keresztények keresztényeknek.

Egyébként Tacitusnál is váltakozik a két írásmód. A chrestianusokat – írja – a rómaiak gyűlölték bűneik miatt. Nevüket Christusról kapták, akit Pontius Pilatus prokurátor kivégeztetett (Annales 15,44).

Nos, sokkal valószínűbb, hogy a Suetonius által említett Chrestus azonos Krisztussal, még ha úgy is tűnik a szövegből, hogy Krisztus maga okozta a római felfordulást a zsidók között, - ami persze képtelenség.

Ám mielőtt a helyére tennénk Suetonius talányos mondatát, kérdezzünk rá arra, hogy egyáltalán hitelesnek tekinthető-e ez a mondat? Bulgakov A Mester és Margarita c. regényében Berlioz,  a szerkesztő azt mondja Ivan Nyikolajevics költőnek, akitől egy vallásellenes poémát rendelt, hogy Tacitus Annales-ében a fentebb idézett, Krisztus keresztre feszítésére vonatkozó mondat nem egyéb mint késői betoldás, hamisítvány. Persze egy regényhős véleményét nem feltétlenül kell komolyan venni, ám Berlioz sommás megállapítása olyan vallástudósok véleményét tükrözi, akik szerint minden klasszikus adat, mely Jézus történetiségét „bizonyítaná” valójában keresztény hamisítás. Berlioz A Mester és Margarita-ból azt mondja, hogy „a probléma nem az, hogy milyen volt Jézus, jó-e, rossz-e, hanem azt kell kimutatni: Jézus mint személy sohasem élt, minden róla szóló történet kitalálás, mítosz, semmi más.” Az esetleges keresztény hamisítók viszont épp fordított helyzetben voltak: nem azt kellett kimutatniuk, hogy Jézus valóban történeti személy volt (ezt a XVIII. századig senki nem vonta kétségbe), hanem az volt a problémájuk, hogy a klasszikus források milyen színben tüntetik fel Jézust. Ha belematattak klasszikus szövegekbe, azt olyan szándékkal tették, hogy Jézust kedvezőbb színben láttassák (mint pl. Josephus zsidó történetíró szövegeinek esetében). Tacitusnál, illetve Suetoniusnál Jézus egy a római hatóság által kivégzett gonosztevő/felbujtó, a kereszténység pedig métely, káros babona. Suetonius a keresztényeket egy bekezdésben említi a kocsihajtókkal, pantomimszínészekkel, azaz a társadalom legaljával. Ha későbbi keresztény kezek belenyúltak volna ezekbe a szövegekbe, ennél azért jobb munkát végeztek volna.

De vajon nem rosszhiszeműség-e azt feltételezni, hogy Suetonius történészként arra gondolt, hogy maga a kereszténység alapítója állt egy fanatikus vallási megmozdulás élén Claudius idejében? Ne tudta volna azt, amit az idősebb kolléga Tacitus tudott, hogy ti. Jézust a római hatóság Júdeában, és jóval korábban végeztette ki? Suetonius császári levéltárosként hozzáfért a császári archívumokhoz, vagy akár rendőrségi jelentéseket is felhasználhatott, azokban pedig simán állhatott az, hogy a zavargásoknak Chrestus-Christus az értelmi szerzője. Az Ap.Csel. 18,5-17 elbeszéli, hogy Korinthoszban a keresztény misszió miatt zavargások támadtak a város zsidó közösségében. Az ügy a helytartó Gallio elé került, ő azonban elegánsan zsidó belügynek nyilvánította az esetet, és elzavarta a rendbontókat. Valószínűleg valami hasonló történhetett Rómában is, a hatóság pedig könnyen arra gondolhatott, hogy Chrestos-Christus egy római zsidó, márcsak azért is, mert a keresztények mint élő, jelenlévő személyről beszéltek róla. Suetonius meg egyszerűen átemelte ezt a korábbi (rendőri)jelentést, anélkül, hogy komolyabban elmélázott volna a pontatlanságán.

Mindez jelzi, hogy mennyire ködösek és pontatlanok voltak a művelt rómaiak információi az egyre terjedő kereszténységről. Pletykákra, rosszindulatú híresztelésekre, rosszul vagy egyáltalán nem ellenőrzött forrásokra alapozták észrevételeiket. Néhány kivételtől eltekintve, meg se fordult a fejükben, hogy elolvassanak keresztény iratokat, esetleg részt vegyenek a keresztények összejövetelein. Nem mentek közelebb a jelenséghez. Számukra a kereszténység egy sötét keleti babona volt, a keresztények pedig tanulatlan, faragatlan népség, pigra-nigra massa, alacsony tömeg, az emberi nem ellenségei.  Ami a mozgalom alapítóját illeti, őt elintézték annyival, hogy egy távoli, folyton kellemetlenkedő provinciában a római hatóság kivégeztette,- így a kereszténység vallásként nem, csupán veszélyforrásként vehető komolyan.

Az emberiség ellenségei. Ezt a mondatot egyébként először az Újszövetségben írták le, ha nem is a zsidóság egészéről, de mindenképpen bizonyos zsidó csoportokról. Aztán megkapták a címkét a keresztények is, válogatás nélkül, csak azért, mert keresztények, rómaiaktól és zsidóktól egyaránt. A kereszténység „győzelme” után megkapták a pogány vallások papjai, az álomfejtők, és álommagyarázók. Aztán újra meg újra a zsidók.

A történet pedig folytatódik.

Felhasznált és ajánlott irodalom:

Robert E.Van Voorst: Jesus outside the New Testament

Stephen Benko: Pagan Rome and the early Christians

G.H.R. Horsley: New documents illustrating early Christianity