Mikszáth-jegyzetek I.

Aki szereti a magyar történelmet, főleg a pipafüstös "régi Magyarországot", az szereti Mikszáthot. Ez olyan erős összefüggés, olyan megdönthetetlen axióma, hogy magyarázatra alig szorul. Mikszáth kicsit olyan, mintha mindig gyerekeknek mesélne, jóízűen, humorral, néha adva egy-egy barackot a lurkók fejére; csak a történet végén sejlik fel az a rendkívüli bölcsesség és kíméletlen éleslátás, amellyel látta és láttatta saját hazáját, honfitársait.

És persze aki szereti a latint, az is szereti Mikszáthot. Olyan kort idéz meg - noha 1849-ben született! - ahol a latin, pontosabban annak nyelvként való használata félig még a mindennapi élet része; műveiben lépten-nyomon felbukkan egy-egy deák szó vagy kifejezés, remekül színezve azt a hajdani vármegyei világot, amelynek virágzását már nem, lassú eltűnését még megérhette.

Véletlenül került a kezembe válogatott novellái, s csak úgy felületesen kezdtem olvasni egy Murakami és egy Pamuk között (alatt); s persze most is elbűvölt. S olyan gyöngyöket találok benne lépten nyomon, hogy muszáj megosztanom veletek. Íme az első, "Az aranyos csikó" című, a végvári világot megidéző elbeszéléséből:

"A béke mintegy kihúzta a gyékényt a hadifoglalkozások alul. Mi legyen a magyar nemes ifjúból? Paniperda, lánybolondító, menyecskeszöktető vagy korhely? Pusztán a végeken lehetett még valamit produkálni. Mert mindegy az, hogy a hatalmasok békét csináltak; sokszor csurognak a házereszek, amikor már az eső el is állott."

 No, kacagnom kellett, amikor megláttam ezt a paniperdát, mert előtte még ugyan nem láttam, de rögtön értettem. Hát persze, kenyérpusztító! Ritka képzés a latinban - amely nyelv eleve nem rajong az összetett szavakért -, de nyilvánvaló párhuzama a parricida, azaz patris+cida, qui patrem (suum) caedit, vagyis apagyilkos. Nekem más nem is nagyon jut az eszembe párhuzamnak, de lehet, hogy van még. No a lényeg, hogy így áll össze a paniperda is, hiszen qui panem perdit (aki a kenyeret elpusztítja), az a kenyérpusztító. Nem tartom kizártnak, hogy a komor parricida tréfás megfelelője a paniperda; de van itt más megoldás is.

Először azt hittem, hogy e humoros deák szót maga Mikszáth agyalta ki. Nem ő, de azért mégsem tévedtem nagyot. A szót ugyanis nem ismerik a nagy nemzetközi közép- és neolatin szótárak (hogy mást ne mondjak, a Du Cange, vagy éppen a Ramminger-féle Neulateinische Wortliste), csak régi barátunk, a Bartal-féle Glossarium. S bizony gugulando discimus, vagyis guglizva tanulunk, mert ha a paniperdát beírjuk, szinte csak magyar találatok jönnek ki, s a külföldiek is valamilyen magyar eredetre mennek vissza. Bartalra visszatérve, ő megtalálta Jókainál a "Mégis mozog a Föld"-ben, s a Gugli alapján megtudhatjuk, hogy használta máshol is, így "A kiskirályok"-ban, de egyébként Mikszáth is még számos helyen. 

Gondolhatnánk, hogy Mikszáth nagy elődje, Jókai a feltalálója a szónak. Ám ez sem helytálló, mert Bartal egy 1827-ben megjelent orvosi műben (J. Verner: Psychologica Empiria... Jaurini 1827.) is megtalálta a szót, sőt, a TESZ 1795-ből is hoz rá példát. Akkor viszont arra lehet gondolni, hogy a paniperda régebbi, s a magyarországi latinban már ismerős (szitok)szó lehetett. Én úgy vélem tehát, hogy a 18. században született meg, nyilvánvalóan a magyar "kenyérpusztító" szó fordításaként, amelyet egy tréfás kedvű deákos ember a parricida analógiájára alkottott meg.

Vagyis a paniperda egy hungarikum, a magyarországi latinság önálló képződménye, Cicero nyelvének (korántsem vad)hajtása a Duna mentén. Bevallom, én egy kicsit büszke vagyok rá.