Kedveseim, Stroh könyvén (és nem mellesleg a magyar közönséghez szóló, általam nem említett latin nyelvű ajánlásán) felbuzdulva magam is lefordítottam latinra a saját recenziómat, gondolván, hogy majd elküldöm Stroh-nak (el is küldöm, ha megtalálom az email-címét). Megszenvedtem vele, pedig elég öreg motoros vagyok már, qui Latine veteranus dicitur. Két dolog jutott eszembe ennek kapcsán, két ellentétes dolog. Egyrészt: Stroh-nak nem volt igaza, a szemét humanisták tényleg kicsinálták a latint, amikor azt tették mintegy kötelezővé, hogy mindenki úgy beszéljen és írjon, mint Cicero. Ez volt a célja az oktatásnak is egészen a 18. századig, hogy ti. 8-10 év alatt a tanuló tudjon megközelítőleg, vagy inkább stilisztikailag úgy írni prózát, mint az isteni Tullius, és úgy tudjon verselni, mint Vergilius. Ezért szenvedtem én is a fordítással, mert mindent úgy kell írni, mint a klasszikusok, olyan elegánsan és körmönfontan.

VAGY: íme, én, az okleveles latinista szenvedek pár oldalnyi latin szöveg lefordításával: ide vezet, hogy alig-alig tanítják a latinul írást, ami szinte már teljesen kiveszett az oktatásból. Pedig arra még a hülye is rájön (bár sajnos nem mindegyik), hogy a passzív tudáshoz (szövegértés) is hozzásegít az aktív tudás (fogalmazni tudás).

Harmadrészt pedig: igaza van Stroh-nak abban is, hogy latinul írni csodálatos műélvezet, hiszen ha az ember megtalálja a kulcsot, hogy hogyan kell ezt vagy azt szép latinsággal, a latintól idegen (pl. az ember saját anyanyelvében szokásos) fordulatok nélkül megfogalmazni, csodás elégedettség járja át. A hosszú szöveg fordításakor ez lelkesített, nem is kevésszer.

A magyar szöveget is közöltem, hogy tudjátok ellenőrizni, amit írtam. Ha valamit ti máshogyan írnátok, mindenképpen jelezzétek! Jó szórakozást!

Az a megtiszteltetés ért, hogy a Typotex kiadó felkért minket egy általuk kiadott könyv propagálására. E könyv egy rövid (kultúr)történeti áttekintés a latin nyelvről (Wilfried Stroh: Meghalt a latin, éljen a latin! Egy nagy nyelv rövid története. Budapest, Typotex, 2011.). A felkérésnek szívesen teszünk eleget, mert egy szerethető könyvről van szó. Legalábbis bennem hamar ez az érzés alakult ki olvasás közben: hogy milyen megnyerő, kedves ember lehet az írója. Aztán hamar ráéreztem arra is, hogy ez a Stroh milyen kiváló tanár lehet; és végül a róla készült képekből, illetve a Youtube-os videóiból az is kiderült számomra, hogy hatalmas showman, igen jó humorral megáldva.  Nem tudom megállni, hogy latin nyelvű szónoklatát ide ne iktassam, amely sziporkázó, kiválóan érthető, és nagyon szép latinsággal van mondva, az elején két nagy poénnal (Adamik Tamás fog eszébe jutni azoknak, akik ismerik):

Honore quidem maximo sumus honestati ab editoribus „Typotex”, quippe qui ut librum ab iis Hungarice publicatum propagaremus, a nobis rogaverunt; qui liber historiam brevem de eo,  quomodo diversis aetatibus lingua Latina culta sit, in se continet (Wilfried Stroh: Meghalt a latin, éljen a latin! Egy nagy nyelv rövid története. Budapest, Typotex, 2011.). Petitioni editorum libenter locum dedimus; liber enim est, qui favorem sibi facile conciliare possit. Certe, quod ad me attinet, post litteras nonnullas  perlectas auctorem illius virum esse in mente quasi praepingebam, qui facile benevolentiam aliorum impetraret, carissimusque ab omnibus haberetur. Non multo post intellexi eundem haud dubie magistrum esse excellentissimum; atque visis picturis brevioribusque pelliculis in Youtube positis, nec sale nec delectandorum animorum facultate eum carere perspexi. Me retinere non possum, quin orationem ab eo Latine proditam huc interseram, quae sane est splendidissima, intellectu facillima, atque, quod ad stylum attinet, „Latinissima”.

De tanári kvalitásai átsütnek a könyvön is. Mindig nagyon jól vezeti fel a témát, és kiválóan "lépteti fel" a szereplőit, úgy, hogy a jelenet emlékezetes marad, bevésődik. Cicerót az igen kétséges kimenetelű és filmbe illően izgalmas Roscius-per kellős közepén mutatja be az olvasónak, Vergiliust pedig úgy, ahogy egy művét előadják a színházban, majd az öreg Cicero magához hívatja. Emellett lényeglátása is nagyszerű, és mindig hoz példát, latinul és fordításban is, amellyel egy-egy író stílusa, habitusa a legjobban megragadható. Ehhez járul - legalábbis a köztársaságkori római irodalom tekintetében - a német szakmunkákra jellemző rendkívüli alaposság.

Quam optimus ille magister sit, etiam ex hoc libro apparet. Res enim personasque optime „producit”, et ita quidem, ut omnia quae ille scribit, firmissime in animo legentium adhaerescat. Etenim Ciceronem (ut exempla nonnulla dicam) in medio lite Rosciano, lite quidem eventu dubio – et ut cinematographiae argumentum fiat, sane dignissimo – tamquam in scenam mittit; Vergilium autem in eo quasi momento temporis nobis lectoribus ostendit, cum carmine suo in theatro quodam recitato a Cicerone iam grandaevo ad seipsum vocaretur. Denique, quid in re aliqua maximi momenti sit, semper luculente demonstrat; nec ab exemplis i. e. citationibus scribendis abhorret, quibus auctorum a se demonstratorum stylus habitusque optime comprehendi possit. His accedit diligentia in rebus explanandis maxima – saltem quod ad litteras Romanas aevi reipublicae attinet –, quae sane auctorum Germanorum est.

Vannak azonban törések, aránytalanságok a könyvben. A római irodalomtörténet áttekintése az aranykoriakkal (Augustus korával) lényegében lezárul, mert a szerző szerint az aranykori irodalom "csúcsán" a latin (irodalmi) nyelv fejlődése megmerevedett, a későbbiek már csak ezt utánozták. Ez lenne a latin első (tetsz)halála. Mégha ez igaz is, nehéz egyetérteni azzal, hogy az ezüstkoriakat, Iuvenalist, Senecát, Tacitust, e később (a közép- de főleg az újkorban) rendkívüli hatású szerzőket szinte szóra sem méltatja. S ha már Tacitust említettük, tegyük hozzá, hogy Stroh-t leginkább a költészet érdekli, a prózai és különösen a történeti művek elég mostoha elbánásban részesülnek nála. Sallustius, Livius éppen hogy csak meg vannak említve, nem beszélve a kisebb szerzőkről. Ugyanez majd jellemző lesz a latin nyelv újkori történetének elbeszélésénél is: a bölcsészettudományi, történeti művek ritkán kerülnek szóba, inkább a költők, illetve - furcsa logikával - a természettudományos munkák. Végül meg kell említeni negatívumként, hogy a humanizmussal kezdődően, de legalábbis Luthertől a könyv egyetemes jellege is megszűnik, s szinte kizárólag Németországra, a latin irodalom és a latinoktatás ottani történetére koncentrál. Ilyen fokú "beszűkülést" eddig csak francia vagy angolszász szerzők esetében tapasztaltunk.

In pluribus vero locis tenor rerum exponendarum quasi interrumpitur; ac sunt sane, quae inique aliis praeponuntur, et multa alia, quae iniquissime negliguntur. Auctoribus enim „aevi aurei” (sive Augustani) enumeratis Litterae Romanae ab Stroh amplius non tractantur, quod linguae Latinae usus literarius, quae in aevo hoc aureo cacumen attigit, hoc culmine superato in progrediendo tanquam haesisse ei videatur, posterioribus nonnisi hunc usum imitantibus; quod mortem tamquam primam (quamvis falsam) linguae latinae fuisse Stroh asseverat. Quae quamvis ita sint, haud facile a me impetrare possim, ut approbem de auctoribus aevi ut dicitur argentei – Iuvenalem, Senecam, Tacitumque intelligo, qui postea (in aevis scilicet medio sed multo magis recentiore) maximi momenti facti sunt – vix mentionem esse factam. Tacito supra laudato, addendum esse existimaverim, nihil fuisse, quod magis quam opera poetica Strohii animum detinerent, operibus prosaicis et praesertim historicis satis inique tractatis. Sallustium enim Liviumve vix uno alterove verbo perstrinxit; ut de auctoribus minoribus sileamus. Idem animadverteris in historia linguae Latinae recentiori exponenda: opera enim philosophica et praecipue historica rarissime ab eo referuntur, carmina vero atque – quod mireris – opera physica multo saepius. Denique in libro reprehendendum esse puto, quod ab aetate humanismi aut saltem ab Luthero auctor noster historia linguae Latinae „universali” haud amplius indagata ad solam Germaniam animum advertit, id est, id tantummodo investigat, quo pacto in sua patria Litterae Latinae cultae sint, quomodove lingua Latina in scholis Germanicis se habuerit. Narrationem ergo ad suam nationem quasi adarctavit; quod sane adhuc nonnisi apud auctores Anglosaxonicos Francogallicosque vidimus, atque minime apud Germanicos.

Mindazonáltal rengeteg jó észrevétel, szellemes megfigyelés sorjázik a könyvben. Hogy a római irodalom értéktelen lenne, hiszen csak a görög irodalom szolgai utánzója? Nem, mondja (a szükségből erényt kovácsolva), hiszen a mediterrán nyelvek, kultúrák között a római volt az egyetlen, amely meg tudta szólaltatni saját nyelvén a görög irodalmi formákat, ami egyedülálló teljesítmény; sőt, teszi hozzá, a római irodalom saját műfajokat hozott létre, s végül mesterét is felülmúlta. Szintén izgalmas - bár vitatható - álláspontja, miszerint a humanisták nem voltak a latin második "gyilkosai" az aranykori irodalom újbóli kizárólagossá tételével, hiszen a latin a középkor végén sem élt már valódi életet, sőt, a száraz skolasztikus tudományok lélektelen tolmácsolója lett, s a humanisták éppenhogy visszaállították régi dicsőségébe, s tették a művészet és irodalom nyelvévé.

Szólni kell még Stroh tiszteletre méltó igyekezetéről és lelkesedéséről, amellyel a latin hasznosságát, maradandóságát hirdeti (már a fenti youtube-videóból látszik, hogy mennyire komolyan gondolja: latin színielőadásokat rendez és szerepel bennük, mindenhol ott van, ahol az élő latint ápolják, szóval igazi élharcos). Egy helyen - kincstári optimizmussal - azt írja, hogy egyszer még visszanyeri a latin a régi pozícióját, azaz a "regina linguarum" (nyelvek királynője) szerepét. Rajta, mármint Stroh-n ez biztosan nem fog múlni: szívhez szóló szavakkal ecseteli a latin nyelv tanulásának előnyeit, amelyek egyrészt a szokásosak (pl. hogy a latin után könnyebben tanul meg a diák más nyelveket - hát még helyette, tehetjük hozzá malíciózusan), másrészt van köztük izgalmasabb is, így pl. a latin állandósága és egyetemessége (évezredek óta lényegében ugyanaz - a nyelvtani szabályok valóban nem változnak -, s mindenhol ismerik, legalábbis mindenhol foglalkoznak vele). Csak egyetérteni tudok azzal a véleményével, hogy a latint "beszéltetve", "íratva", tehát a diákot a nyelv aktív gyakorlására kötelezve kell tanítani: lásd erre korábbi bejegyzésemet egy zseniális 16. századi beszélgetőkönyvecskéről.

Memoratu porro dignum esse censeo, quanto studio impetuque certe honorando Stroh opportunitatem ac diuturnitatem linguae Latinae praedicet. (Etenim iam ex oratione sua in Youtube apposita apparet, quam in hac re devotus sit; ludos enim Latinos in scaenam producit immo actor in iis versatur; et ubique terrarum linguae Latinae tamquam vivae colendae causa conventus celebratur, ille praesens ibi est; ut merito signifer vocari possit.) Scribit enim ille – haud scio an simulata spe adductus – linguam latinam locum suum avitum aliquando recuperaturam iterumque reginam linguarum evasuram. Quae ut ita fierent, Stroh equidem nihil residui fecit, verbis ferventissimis quanto usui cuique sit Latine discere explanans. Argumenta ab eo apposita partim iam nota attritaque sunt; scribit enim post linguam Latinam cognitam facilius alia idiomata condisci posse (sed pro Lingua Latina multo facilius, aliquis malitiose dicere potuerit). Sunt vero argumenta, quae digna sunt, ut ea scrupulosius examinentur. Recte enim ab eo affirmatur linguam Latinam iam abhinc multis saeculis eandem esse, regulis grammaticis haud quidquam mutatis; ac eam in toto orbe terrarum esse notam, aut saltem fere ubique doceri. Haud aliter facere quam pollicem premere possim ei explananti sermonem Latinum ita esse docendum, ut discipulus Latine loqui scribereque cogatur; de quo vide meam notam priorem de libro quodam excellentissimo in saec. 16. publicato, in quo formulae colloquiorum puerilium continentur.

Mármost a latin biztosan nem lesz soha már világnyelv - ez csak szép utópia, hiszen hiányzik hozzá a latin mögül a nagy tömegű anyanyelvi népesség, illetve a gazdasági, politikai és kulturális erő -, de azt én is hangoztatom Stroh-val együtt, hogy a latin folyamatos tanítására, a konstans számú megbízható latinista kiképzésére itthon és a nyugati kereszténység területén bárhol szükség van, hogy saját kultúránkat, történelmünket megértsük. A derék germán szerző megtette a magáét: az avatott munkát végző fordító, Dévény István utószavából megtudható, hogy a könyv megjelenése óta Németországban többen jelentkeznek a gimnáziumokban latin nyelv tanulására.

A fent említett egy-két szépséghibája ellenére jó szívvel tudom ajánlani e könyvet latinnal ismerkedőknek és latinul tanulóknak, illetve tudóknak egyaránt. Az előbbieknek, mert az ismeretterjesztés legjobb hagyományait követi: érdekes, humoros, olvasmányos, és a szerzőnek a téma iránti szenvedélyes szeretete átsüt a sorokon. Az utóbbiaknak meg azért, mert az "ismert történetet" frissen, élvezetesen, sokszor eredeti megfigyelésekkel tarkítva adja elő; az újkori rész pedig - németközpontúsága ellenére - eleve új és izgalmas olvasmány veterán latinosoknak is. Tollite, legite!

Vitiis eius nonnullis supra memoratis librum hunc non solum linguam Latinam nunc cognoscere incipientibus aut discentibus, sed etiam linguae Latinae iam peritis aequo animo commendare ausim. Et quidem illis ideo commendaverim, quod "scientiae propagandae" utilissima videatur - liber enim est qui animum legentium recreare possit, sale est plenus, et facilis est lectu, denique, quod summe necessarius est, in omnibus paginis experiri possis, quanto zelo amoreque auctor linguam Latinam complectatur -; his vero, qui iam periti sunt linguae, ideo commendatur, quod linguae Latinae classicae historia - iam omnibus plus quam satis nota - volubili ac amoeno stylo enarrata ita aevum neolatinum explanat, ut sit, cur sollicitissime etiam a veteranis Latinistis legatur. Tollite, legite!