Kinek mi jut eszébe a szőkeségről?
Az örökké elérhetetlen Anna a Juhász Gyula-versből, persze. Vagy az angyali szőkeség, a dundi kis puttók a reneszánsz-festményeken. Esetleg a femme fatale, a szőke bombázó. De mi jutott vajon a szőkeségről eszükbe a rómaiaknak? Majdnem biztos, hogy nem a szőke istennők, Venus, Juno, vagy a szőke Akhilleusz, ez az ókori macsó, hanem a hetérák. Ezek a „művésznevű” szexrabszolgák, a Tyndariszok és Chloék, akiket egyébként törvény kötelezett arra, hogy, megkülönböztetésül a tisztes római nőktől, szőkére fessék a hajukat. Flava excutitur Chloe, érted kirúgnám a szőke Chloét – mondja Horatius Lydiának. Chloé nyilván hivatásos volt, akivel Horácunk a Lydiával való szakítás után vigasztalgatta magát. Ám ekkorra már nemcsak a hetérák szőkítették magukat, nemcsak a középosztálybeli nők, hanem az előkelő, nagy- és félvilági dámák is megirigyelték az aranysárga hajtincseket, persze nem ritkán a szőkeséggel együtt járó foglakozással egyetemben. Gyaníthatóan nem a tükör kedvéért festették a hajukat, már csak azért sem, mert – miként az Újszövetség mondja – tükör által homályosan láttak (1Kor.13,12), lévén, hogy a tükör akkortájt fényesre csiszolt ezüst vagy bronzlemez volt, mely egy bizonyos idő elteltével, az oxidálódás miatt, még elmosódottabb képet mutatott, mint egyébként. A férfiak azonban, akiknek kedvéért mindez történt, nem lelkesedtek osztatlanul a festett szépségért. Ovidius, a kora-császárkori költő például így korholta kedvesét: