Már az előző posztomban is utaltam rá, majd kommentjeimben - egy másik kommentelővel, Cynarával vitázva - egészen határozott kijelentéseket tettem annak kapcsán, hogy a magyar latinoktatásban változás kell. Hadd idézzek hozzászólásaimból, mivel azokban már leírtam a dolog velejét:
"Nekem is Vergilius meg a többiek az örök tűzhely, a latin fundamentoma. (...) De a latinban sokkal több van, pl. nemzeti történelmünk latinul vagyon írva egészen a 19. századig. A nemzeti tudományos irodalmunk is. Hogyhogy ezt nem tanítjuk??? Egyházi latin? A misék, passiók, requiemek latinja? A Vulgata latinja? A mai latinoktatás némi megvetéssel, lekezeléssel szemléli ezer év latinját. Erasmus rusnya szelleme, fujj. Ennek véget kell vetni! S akkor a latin talán újra megbecsült valami lesz e honban."
Nem kérdés, hogy a hazai latintanítás válságban van, egyre fogy azon gimnáziumok száma, ahol még tanítják. Ennek megfelelően egyetemi oktatása is kezd beszűkülni, tudomásom szerint Debrecenben nem indult új évfolyam tavaly. Noha nagy szükség lenne jó latinosokra, mivel - mint oly sokszor írtam - a honi régi (kb. 19. sz. előtti) történelmünk, irodalmunk kutatásához egyszerűen muszáj tudni e nyelven. Ezért kellene az utánpótlás, a gimnáziumokból is.
Persze mondhatja erre valaki, hogy nincs mit tenni, a latinoktatás már nem fér bele a 21. századi oktatásba, be kell talicskázni a pedagógiatörténeti múzeumba, és el kell felejteni. Ez hibás megközelítés: a latin igenis lehet értelmes, az iskolai oktatásba, tudásanyagba sokkal jobban beilleszkedő tantárgy. Ez véleményem szerint főleg a magyar vonatkozású közép- és neolatin irodalom valódi tananyaggá való átalakításával érhető el, ahogyan azt már leírtam.
Lássuk a konkrét javaslatokat!
1. Már az első tanévben is eredeti szövegeket olvassanak a diákok! Aki tanult latint, tudja mit beszélek. A máig a legelterjedtebb N Horvát-Nagy-féle elsős tankönyv csak az írók által költött szövegeket meg latin mondásokat tartalmaz. A római kultúráról, vallásról meg ilyesmikről összetákolt textusoknál hervasztóbb alig van. Na, EZ tényleg holt nyelv, amikor egy tanár nekiül egy szöveget farigcsálni, s kínosan ügyel arra, hogy ismeretlen nyelvtani szerkezet ne legyen benne. Ezt nem lehet, hiszen a latintanulás leglényege a valódi, az irodalmi szövegekkel való találkozás! A Ferenczi-Monostori-féle tankönyv 1-2 lecke után átvált eredeti szövegekre, Petroniusra, egyszerűbb Martialis-, Catullus-epigrammákra, meg van még ott egy-két remek választás, csak nem jut az eszembe. Az eredeti szövegnél a diák érzi, hogy tétje van a dolognak, itt már van mit megfejteni. Ezt az élményt meg kell adni neki mihamarább.
2. Legyen latinra fordítás! A mai latinoktatás egyik alapelve, hogy a diáknak nincs szüksége arra, hogy ha minimálisan is, de latinra fordítson, mert az felesleges, hasznát nem veszi úgysem. Én viszont úgy vélem, hogy a gyermek nyelvi tudását nagymértékben erősíti, egyben a nyelvvel kapcsolatos élményeit, sikerélményeit gyarapítja, ha egyszerűbb latin mondatok lefordítását, ne adj isten egy rövid fogalmazás elkészítését kapja feladatul. Ehhez persze az kéne, hogy a latin szakos tanárok is komoly(abb) felkészítést kapjanak latinra fordításból.
3. Tanítsuk 2000 év latin irodalmát, ne csak 350 évét (Plautustól Tacitusig)! Az okokat, az érveket már kifejtettem. Kell tehát közép- és neolatin latinitás az iskolába. Erre két módszer látszik alkalmasnak:
3.1. Kronológikus módszer: 2. évig klasszikus szövegek, 3-4. neolatin szövegek. E megoldás előnye, hogy egy bizonyos történetiséget kap a tanulás, ám hátrányai számosabbak. Hiszen a diák, bármilyen ügyes is a tanár, a második év végén még nem lesz képes arra, hogy Tacitust, Senecát, vagy éppen Szent Ágostont fordítson. Azaz nehézség szerint kell sorrendbe tenni a szerzőket, nem kronologikusan. Emellett a klasszikus örökség 3-4. évben így teljesen elveszne a diákok szeme elől, ami szintén nem előnyös.
3.2. A "párhuzamos" módszer: klasszikus-középlatin, vagy klasszikus-humanista, klasszikus-neolatin párosítások. Ezzel meg lehet tartani azt a metodikai szabályt, hogy a könnyebb szövegektől haladunk a nehezebbek felé; másrészt a diák észlelheti a latin irodalom párhuzamosságait, késői alkotások antik "ősét", vagy éppen fordítva. Egy-egy fejezet lehetne ez alapján egy klasszikus szerző, s annak későbbi megfelelője. Néhány egyszerűbb példa: XII táblás törvények mellett lehet olvasni középkori (vagy akár későbbi) királyaink törvényeit. Martialis mellé természetesen Janus Pannonius dukál, aki magát "Martialis majmának" nevezi. De Janus megérdemli, hogy Catullus mellé is ő kerüljön. Liviusszal együtt álljon a magyar Livius, Antonio Bonfini, aki dagályossága és túlzásai ellenére megérdemli a dicséretet. Tacitus mellé pedig a magyar Tacitus, Forgách Ferenc, aki mesterén is túltesz a vitriolos jellemzésekben és olykor tömörségben is (magyar történetének első mondata: "Postquam Johannes vitam cum morte commutavit, bellum civile est renovatum."). Én most csak magyar párhuzamokat hoztam. Lehet és kell egyetemes latin is, bár én személy szerint a fő hangsúlyt a magyarországi latinra helyezném.
E sémába természetesen nem illik bele minden szerző, illetve műalkotás. Számos közép- és neolatin műfajnak nincs megfelelő antik irodalmi előképe, pl. a Szt Jeromos (képünkön) Vulgatájának, vagy éppen a keresztény himnuszoknak, a középkori krónikáknak, szentéletrajzoknak (hacsak nem Suetonius), okleveleknek stb., ahogyan vannak olyan antik szerzők és műfajok, amelyeknek volt ugyan utánzója később, csak olvasni nem érdemes. Ez nem baj: nem kell merev szabállyá tenni, hogy mindig legyen egy klasszikus és egy posztklasszikus szöveg párba állítva. Mindehhez, ismétlem, új szemléletű, a fentieket megvalósító tankönyvre van szükség!
Ezek a legfontosabb ötleteim. Várom az észrevételeket!