A kereszténység a pogánysággal szemben a védekező-támadó álláspontra helyezkedett. Ugyanakkor Rómával, mint impériummal, illetve a római kultúrával szemben is meglehetősen kritikus-ironikus hangot ütöttek meg. A keresztények igyekeztek jó állampolgárok lenni, ám a római kultúrával, a római történelmi hagyományokkal nem tudtak jó szívvel azonosulni. A birodalmi identitással se igen tudtak mit kezdeni. Rómaiak voltak, adott esetben az antik kultúra legjobb hagyományain nevelkedtek, és meg is becsülték annak pozitívumait, ám nem voltak „jó hazafiak”. Legalábbis abban az értelemben semmiképpen, ahogy a patriotizmust a rómaiak értették. Egyáltalán nem voltak büszkék római mivoltukra. Nem értettek egyet azzal, hogy dulce et decorum est pro patria mori (édes és ékes a hazáért, értsd: a birodalomért halni meg). Caecilius megjegyzésére miszerint Rómát a saját vallásos hagyományaihoz való ragaszkodás és a vallási tolerancia tette naggyá (VI. 2-3), Octavius így felel:

Minucius Felix Octavius c. apológiája ködösítés nélkül, egy quasi-dialógus keretében mutatja be, hogy miként látták a harmadik század elején a pogányok a keresztényeket, illetve a keresztények a pogányokat. A dialógus részletesen taglalja a pogányság részéről a kereszténység irányában megfogalmazódó vádakat, ugyanakkor megfogalmazza a kereszténység kritikáját is a pogányság felé. Finomkodás nélkül beszél arról, hogy milyen volt a keresztények attitűdje Rómával, és a rómaiak attitűdje a kereszténységgel szemben. Előző cikkünkben arra kérdeztünk rá, hogy volt-e, lehetett-e valamennyi igazság a keresztények ellen megfogalmazott pogány vádakban, s ha igen, milyen mértékben? Az alábbiakban két további váddal ismerkedhetnek meg olvasóink

A szexuális szabadosság (vérfertőzés) vádja

A rituális gyilkosság vádjával együtt pogány részről gyakran megfogalmazódott a szexuális szabadosság, illetve a vérfertőzés vádja is. Tertullianus a vád komolytalanságát, képtelenségét és tarthatatlanságát egy fiktív ironikus párbeszéddel érzékelteti egy pap és egy beavatásra jelentkező személy között. Képzeljük el – mondja Tertullianus – hogy ennek az érdeklődőnek a pap ezt mondja:

Minucius Felix Octaviusa, ez a különös III. század eleji apológia, postmodern értelemben akár regénynek is nevezhető. A kerettörténet szerint három jóbarát sétálni indul Ostiába. Mindhárman előkelő, művelt rómaiak. Szüret van, őszi aranynapok, munkaszünet, a három jóbarát, mindezt kihasználva, a tengerparton sétálgat. A környezet idilli, békés és nyugodt: a tenger, noha szélcsendben is mindig nyugtalan, szinte sétautat formál a három jóbarát számára a fövenyes parton, ők pedig sarutlanul lépdelnek ezen a váratlanul, majdhogynem hármójuk kedvéért kialakuló, kellemesen nedves sétányon. Régen nem látták egymást, örülnek a viszontlátásnak. Gyönyörködnek a tájban, halkan beszélgetnek, történeteket mesélnek egymásnak: az összhang teljesnek tűnik közöttük. Ez már csak azért is meglepő, mert már a dialógus elején kiderül, hogy ketten közülük – Minucius és Octavius – keresztények (és mindketten ügyvédek), a harmadik pedig, Caecilius, egy pogány.

Egy ausztrál történész és teológus, Barbara Thiering szerint (Jesus and the Riddle of the Dead Sea Scrolls/Jézus és a Holt-tengeri tekercsek talánya) Jézus azonos a Holt-tengeri tekercsekben emlegetett Gonosz pappal. Házasságon kívül született egy főpapi felmenőkkel rendelkező asszonytól, Qumránban. Kitaszítottakkal barátkozott (ahogy ez az evangéliumi híradásokból is kiderül), csodákat viszont nem tett. Simon mágussal és Iskárióti Júdással együtt Qumránban feszítették keresztre, ám túlélte a keresztre feszítést egy kígyóméreg segítségével, mely tetszhalottá tette. Ezután kétszer nősült meg. Először Mária Magdalénát, majd Lídiát vette feleségül, Philippiből. Miután bejárta a mediterrán partvidéket, elfeledve halt meg Rómában.

Volt idő, amikor a nedves álom megelőzése végett a hímtagra egy felköthető eszközt húztak, melynek a végébe egy éles vashegyet helyeztek.  Ha ebbe aztán a megduzzadt fallosz beleütközött,  a hirtelen fájdalomtól rögvest lelankadt, és hiába ingerelték a legcsábosabb álomképek, a magömlés jó eséllyel elmaradt.  Ha most arra kérném a lector benevolenst – ami latinul szebben hangzik mint a „nyájas olvasó”, minthogy a benevolens jóakaratút, jóindulatút jelent, és nem arra céloz, hogy az olvasó nyájas, azaz a nyájhoz tartozó, nyájat kedvelő lenne – tippelje meg, hogy a fentebb említett mazochista eszközt mikor, hol és kik használták, nagy valószínűséggel azt mondaná, hogy ilyet csak a középkorban, a magukat szigorú szexuális absztinenciára kényszerítő szerzetesek találhattak ki. Kevéssé jóindulatúan talán egy-két jelzővel is megspékelné véleményét, melyek között a „sötét” vagy az „aberrált” jelzők még viszonylag visszafogottak lennének.

A szlovákok nagyon szépen rendben tartják várai(n)kat. Bár láthatóan sokat költenek a várak restaurálására, eszükbe sem jut annak költségét – ha csak részben is – a látogatókra terhelni (mint mondjuk Vajdahunyadon, ahol egy felnőtt belépő kereken 10 euró); a belépő jegyek ára közép-kelet-európai zsebre van szabva. Magyar idegenvezetés (legalábbis Közép-Szlovákiában) ugyan sehol nincs, viszont mindenhol – kérésre, olykor anélkül is – magyar nyelvű tájékoztató füzetecskét nyomnak az ember kezébe. Ezek a magyar nyelvű történelmi tájékoztatók kifejezetten korrektek, a zólyomlipcsei vár ízléses prospektusának is mindössze annyi szépséghibája van, hogy a címlapon ez áll: a lupčai vár.

Egy (viszonylag kései) anekdota szerint Augustus császár, értesülve Heródes családi vérengzéseiről (két fiát, Alexandert és Arisztobuloszt is kivégeztette), ezt a szellemes kommentárt fűzte az ügyhöz: inkább lennék Heródes disznaja, mint a fia. A bon-mot, már amennyiben valóban elhangzott, feltehetően görögül röppent ki a cézár fogai kerítésén, és egy szójátékra épült: görög nyelven a disznó és fiú szavak (ὗς – hüsz, disznó, υἱός – hüiosz, fiú) összecsengenek. A poénhoz muníciót a római szemszögből babonás – és gyakran kifigurázott – étkezési tilalmak szolgáltattak, hogy tudniillik a zsidók nem esznek (többek között) disznóhúst.

Nem sok olyan magyar regény van, melyre jobban illene az ismert latin mondás, habent sua fata libelli (a könyveknek is megvan a maguk [bal]sorsa) mint Móra Ferenc kisregényére, a Hannibál feltámasztására.

A román titkosszolgálat (SRI) néhány évvel ezelőtt egy komoly plasztikai műtétet hajtott végre önmagán. Legalábbis virtuálisan. Újratervezték a weboldalukat, s hogy kövér legyen a lúd, ha már, lecserélték jelvényüket, és régi fapados mottójukat is. Merthogy ez utóbbit a nép nyelvén fogalmazták, és eléggé színtelen-közhelyes is volt, ilyenformán foglalva össze a szervezet ars poetica-ját: haza és tisztesség.

Lepejou maláj fiatalember volt az indonéz szigetvilágból. Celebesz szigetén született, valamikor a XVIII. század végén, muszlim hitű volt, és (a zwolle-i városi archívum adatai szerint) mindössze 33 évet élt. Különös élete titkát sírba vitte. Sírja, melyre olykor még ma is visznek virágot, Hollandiában, Zwolle mellett, egy ritkás erdőben található.

Amikor üzenőfalamon, csak úgy félszemmel, megpillantottam a Kolozsvári Tirannosz Otthon facebook-oldalát, mi tagadás, meghökkentem. A létesítmény nyilván nem banánköztársaságok kivénhedt tirannusainak kínál kvártélyt,-  de akkor mégis miféle otthon lehet? Ilyen névvel?

Az első korinthusi levél 11. fejezetében Pál apostol leír egy talányos mondatot, melyet a teológusok crux interpretumnak (az írásmagyarázók keresztjének) tartanak, mivelhogy igen nehéz értelmezni. A kérdéses mondat így szól (görög fontokat innen lehet leszedni):

Διὰ τοῦτο ἐν ὑμῖν πολλοὶ ἀσθενεῖς καὶ ἄρρωστοι, καὶ κοιμῶνται ἱκανοί. (1Kor. 11,30 )

Ideo inter vos multi infirmi et imbecilles et dormiunt multi.

Ezért erőtlenek és betegek közöttetek sokan, és ezért halnak meg (szó szerint: alszanak) annyian.

Az apostol előzőleg (1Kor.11,20-22) keményen kritizálja a korinthusi közösség úrvacsoragyakorlatát, és azt mondja, hogy úrvacsorázás helyett ki-ki a saját otthon összeállított hidegtáljából falatozik, így aztán miközben a gazadagok/gazdagabbak dőzsölnek a szegények/szegényebbek éhen maradnak. A szeretetlakomán – fogalmazza meg Pál – nemhogy nyoma sincs a szeretetnek, de egyenesen arról szól, hogy megalázzák, megszégyenítsék az elesetteket.

Ez a jelenség egyébként általános volt a görög-római lakomákon. Martialis, a kora császárkori római költő két epigrammájában is zokon veszi, hogy nem ugyanazokat a fogásokat kapja, mint vendéglátója:

Ez a rövid írás – szeretném hinni – nem csupán címében hajaz Luther híres–hírhedt írására (Vitatkozás a búcsú erejéről). Talán meglepő, de a reformációt elindító 95 tétel nem volt progresszív, forradalmi írás. Hogy egyetlen példát említsek: Luthernek meg se fordul a fejében, hogy – miközben kritizálja a búcsúval való visszaéléseket – megkérdőjelezze egyúttal a pápa búcsúosztó jogát is. Igazodva ehhez a szellemiséghez, bármit is sugalljon a cím, nem fogok érzékenységeket bántani, nem lesz ez az írás sem progresszív, sem forradalmi. (Legalábbis – mint Nyuszi hangja a Micimackóban – nem annak van szánva).

Aki (nem) tud - mondhatnánk reflexből, és némileg meggondolatlanul.

A kérdést azt teszi aktuálissá, hogy a Magyar Narancs közzétett két rövid videót, melyben a humor forrása az, hogy Németh Szilárd latinul beszél, vagy pontosabban fogalmazva: az, hogy Németh Szilárd beszél latinul!

Erasmus méltán híres bestsellerében, az Adagiaban (Közmondások) – melyet sietve ajánlanék is mindenki figyelmébe, ha még csajozni/pasizni lehetne latin közmondások idézésével – két hosszabb lélegzetű háborúellenes esszét is írt, egy-egy antik közmondás margójára. Az egyikből kaptak már ízelítőt olvasóink, a másikból ezúttal szeretnék egy rövidebb részletet bemutatni. Ez a nem túl hosszúra szabott írás az Adagia 1515-ös kiadásában jelent meg, s kissé patetikus szépsége és személyessége abból adódik, hogy Erasmus emléket állít benne Alexander Stewart érseknek, IV. Jakab skót király fiának, korábbi tanítványának, aki húsz évesen esett el egy Anglia elleni hadjáratban. Erasmus Itáliában irodalomra tanította Alexandert, a herceg pedig egy pecsétgyűrű adományozásával hálálta meg az oktatást; a gyűrűn Terminus, a határ római istenének a feje volt látható, és minden bizonnyal ez a pecsétgyűrű ihlette a mester enigmatikus, többféleképpen értelmezhető, és sokat kritizált jelmondatát: concedo nulli (nem engedek/nem hódolok senkinek). A jelmondatot egyébként Erasmus inkább úgy értelmezte, hogy az embernek meg kell maradnia a saját határain belül, egész konkrétan: egy érseknek nincs mit keresnie a csatatéren, egy katonának semmi keresnivalója a szószéken. Alexander pedig, minden nagyszerű tulajdonsága ellenére is, rossz tanítványnak bizonyult, mivel – mestere szerint – egy olyan ügy számára áldozta fel az életét, melyet, mint lényétől, személyiségétől, műveltségétől idegen ügyet, semmiképpen nem kellett volna a sajátjának tartania. Ezért váltakozik ebben a szenvedélyes hangvételű nekrológban a sértődöttség, a neheztelés a gyöngédséggel, a kritika az elismeréssel, és ezért gondolta úgy Erasmus, hogy kiváló tanítványa végül is az adósa maradt.

Vendégszerzőnk, Erasmius, azaz Petneházi Gábor, ezúttal egy nem éppen szalonképes, ám annál érdekesebb témával jelentkezik, ami nemcsak a kora újkori német (és latin) „aljanyelvre,” hanem a mai magyar gyakorlatra nézvést sem lesz tanulságok nélküli.

Heinrich Bebel (1472-1518), a sváb paraszti sorból felemelkedett költő (I. Miksa 1501-ben koronázta ünnepélyesen poeta laureatus-szá Innsbruckban), író és tübingeni professzor változatos életművének ma is legismertebb darabja a latin nyelven írt Facetiae (Adomák) c. gyűjtemény, amely először 1508-ban jelent meg, és igen hamar elterjedt Európában. Számos kiadása és népnyelvi fordítása létezik mindmáig, legújabb német fordítása 2005-ben jelent meg. A mű mintája Poggio Bracciolini (1380-1459) firenzei kancellár egyező című adomagyűjteménye volt – nem véletlen, hogy az általam használt 1557-es kiadásban Poggio művéből is szerepelnek darabok (magyarul ez Csehy Zoltán remek fordításában olvasható: Poggio Bracciolini, Elméncségek, Kalligram, 2009). Bebel gyűjteménye viszont minden ízében német, s nagyszerű tükörképét adja annak a már nemzeti öntudatára ébredt, de egyben a humanizmussal is átitatott asztali kultúrának, ami nemcsak I. Miksa innsbrucki udvarában, de a korabeli német fogadókban és diáktársaságokban is uralkodó lehetett. A rövid, csattanós, többnyire a parasztok és nők rovására, de pl. a zsidókon, szerzeteseken és vándordiákokon is élcelődő történetek többségét manapság egyszerűen viccnek mesélnénk, nem véletlen, hogy egyik-másikuk valóban ilyen minőségben maradt fenn a szóbeliségben egészen a 20. századig. Amiről az alábbiakban beszélni szeretnék azonban, annak inkább szótörténeti vonatkozásai lesznek.

Jó kronogrammát szövegezni nem éppen egyszerű vállalkozás. Az igazán sikeres kronogrammában minden számértékkel bíró betű „játszik”, az így kapott évszám pedig rendszerint az épület építésének, restaurálásának vagy valamilyen más jelentős eseménynek a dátumára vonatkozik.

Magyar nyelvterületen az egyik legismertebb (és legsikerültebb) kronogramma a madéfalvi veszedelem évszámát rejti, és így szól: SICVLICIDIVM. A szó székelygyilkosságot jelent és a számokként is olvasható betűk az 1764-es évszámot adják ki. A SICVLICIDIVM azért is igen sikerült kronogramma, mert csupán egyetlen olyan betűt (S) tartalmaz, amelyiknek nincs számértéke, az összes többi számként is értelmezhető és értelmezendő.

Interjú G.d.Magisterrel, a Laudator blog megálmodójával

Stephanus Nugator: A régi szép idők kedvéért, ezúttal én is laudatoros álnevemet használom. Szóval Stephanus Nugator kérdezi G.d.Magistert.

Első posztodban egy politikust csipkedtél meg egy latin fogalom rossz használata miatt. Terveztél-e már akkor „komolyabb” témájú bejegyzéseket, mint amilyen pl. a „Megölni a királynőt” , „Az ember, aki latinra fordította a Micimackót”, vagy inkább csipkelődősre, beszólósra tervezted a blogot, és menetközben vált amolyan latint népszerűsítő oldallá?

Az 1980-as évek elején Gyulafehérvár belvárosában leromboltak egy szebb napokat látott szállodát, mely akkor az Apulum, korábban Dacia, még korábban a Hungária nevet viselte. A Fehérváron gyülekező  erdélyi románság képviselőit feltehetően nemcsak a szálló kényelme és monarchiabeli eleganciája, hanem elsősorban talán a Hungária név szimbolikus értéke győzte meg arról, hogy éppen ott készítsék elő Erdély Romániával való egyesülését, vagyis Erdély elszakítását a történelmi Magyarországtól. A szálló tehát, mely a románság kultikus helye lehetne, nem létezik, helyén ocsmány panellakások állnak. A román képviselők innen, a néhai Hungária szállóból mentek át a tiszti kaszinóba, a mai Egyesülés Termébe, hogy aláírják a gyulafehérvári határozatot. Néhány évvel később, Ferdinánd király megkoronázása alkalmából egy diadalívszerű bejáratot építettek az épület elé, valamint fölvéstek rá egy latin feliratot, mely azóta is, azaz 1922 óta három nyelvtani szarvashibával díszeleg az épület bejárata fölött:

Anatole France-nak, ifjúkori kedvencemnek van egy novellája, mely arról szól, hogy az idős, megkeseredett egykori júdeai helytartót, Poncius Pilátust – becsületes római nevén: Quintus Pontius Pilatust – felkeresi egyik régi cimborája; beszélgetnek, borozgatnak, előjönnek a júdeai emlékek is, s egy adott ponton ezt kérdezi a barát Pilátustól: emlékszel-e a názáreti rabbira, Jézusra, akit a te helytartóságod idején feszítettek meg? Pilátus kissé eltűnődik, majd így válaszol: azt mondod Jézus, Názáretből? Nem, nem emlékszem rá!

Weiner Sennyey Tibor, költő, író, a Drót főszerkesztője, felkérésünkre, szülinapi cikket írt blogunknak, melyben költői (és nemcsak) kalandokról, versekről, fordításokról, és persze a latinról mesél nekünk. Az utóbbiról kiderül, hogy akkor is meghatározza az életünket, ha nem vagy keveset tudunk ezen a furcsán halott-furamód élő nyelven.

Rendszeres olvasója vagyok a kiváló Laudator blognak, így nagy megtiszteltetés volt a felkérés, hogy a blog tizedik születésnapjára írjak valamit arról, hogy milyen a kapcsolatom a latin nyelvvel. Mégis inkább arról írnék milyen a kapcsolatom úgy általában az idegen nyelvekkel, eddigi életem és tanulmányaim során ugyanis nagyon sok nyelvbe belekóstoltam, de igazán, csak egyetlen nyelvet tudok magaménak. S még abban is – ahogy a költő mondja – „mennyit hibázok, te úristen”. Minderről egyébként egyszer már más megközelítésben tartottam előadást a Koreai Kulturális Központban.

A Laudator 10. évfordulója alkalmából El Mexicano (vagy ahogy latin köznyelven mondanánk: Mexicanus ille), az azonos nevű spanyol nyelvművelő blog szerzője, felkérésünkre, egy izgalmas vendégposztot írt arról a sokakat foglalkoztató kérdésről, hogy vajon milyen lehetett a latin a beszédben, melyik mai nyelvre hasonlíthatott leginkább a hangzása.

A kérdésre azért nem olyan egyszerű a válasz, mint gondolnánk. Kezdjük azzal, hogy melyik korszakban? A latin, amikor még az emberek anyanyelve „volt” (tudniillik most is az, csak a mai változatait már nem így hívják!), mint bármely más természetes nyelv, folyamatosan változott, és természetesen ugyanúgy voltak nyelvjárásai már a kezdetektől fogva, ahogy ma, újlatin nyelvek formájában. Egy olyan nyelvről beszélünk, amelynek első írásos emlékei az i. e. 7. századból származnak („Manios med fhefhaked Numasioi”, azaz ’Manius készített engem Numeriusnak’ volt a legrégebben leírt latin mondat egy aranycsatba vésve, amelyet ma praenestei fibulaként ismerünk): az akkor beszélt latint már ugyanúgy nem értette volna meg Caesar vagy Cicero, ahogy az 1. századi latint a mai olaszok vagy spanyolok. Annak, hogy ma újlatin nyelvekről – és nem csak egy „újlatinról”, mint az újgörög esetében – beszélünk, csupán az az oka, hogy ezek a latin nyelvjárások új államok nemzeti nyelveivé váltak, más-más kidolgozott sztenderdekkel és íráshagyományokkal, szemben a göröggel, amelyet máig ugyanígy neveznek, mivel ugyanabban az országban beszélik (de természetesen ez sem jelenti azt, hogy a mai görögök bármit is megértenének tanulás nélkül az ógörög nyelvből!). Egyezzünk ki abban, hogy latinon ma leginkább a klasszikus korszakban (kb. i. e. 100 – i. sz. 50. közötti időszak) beszélt nyelvet értjük, így a továbbiakban ezzel fogunk foglalkozni.

Nem tartozom azok közé, akiknek megkeseríti az örömét az a tény, hogy a Kolozsvár bejáratainál végre felállítandó háromnyelvű (román-magyar-német) helységnévtáblák fölé egy latin felirat is kerül, mely arra emlékezteti a kincses városba érkezőt (akkor is egyébként ha nem tud latinul), hogy a város történelme nem a magyarok bejövetelével kezdődött. Egyrészt, mert, ha úgy vesszük, a város történelme csakugyan nem velünk, magyarokkal kezdődött, másrészt, mert örülök minden kortárs-latinságnak.

Mondom, nem keseredett meg az öröm a transzilván szívben, ami kebelemben dobog, egy-két dolgon azonban elcsodálkoztam. Nem azon persze, hogy a város neve helytelenül szerepel magyarul (úgyis kijavítják majd). Nem lehet elvárni egy átlagromántól, hogy ismerje a magyar abécé furfangjait. Azt viszont el lehet várni, hogy az, aki latin szöveg megírására vállalkozik, tudjon latinul.

Íme a latin szöveg, ami azt mondja (vagy majdnem azt), hogy

Napoca (Aelium) municípium, Hadrianus császár által alapítva

Nemrég Kolozsvárott belelapoztam egy XVII. századi emlékkönyvbe, egy ún. album amicorumba vagy philotheca-ba (baráti emlékkönyv, kb. baráti tár), melybe diáktársak írtak egymásnak klasszikus vagy bibliai idézeteket, dedikációkat, a tehetségesebbek még epigrammákat is.

Ilyesféléket:

A Bocskai-felkelés évében, 1604-ben Szamosközy István, erdélyi történetíró, polgári mesterségére nézve fejedelmi levéltáros, írt egy furcsa, afféle makaróni-epigrammát, melyben latinbetűs mondatrészek váltakoznak rovásírásos mondatrészekkel. Ez utóbbiak egyébként ugyancsak latinul olvasandók.