A kereszténység a pogánysággal szemben a védekező-támadó álláspontra helyezkedett. Ugyanakkor Rómával, mint impériummal, illetve a római kultúrával szemben is meglehetősen kritikus-ironikus hangot ütöttek meg. A keresztények igyekeztek jó állampolgárok lenni, ám a római kultúrával, a római történelmi hagyományokkal nem tudtak jó szívvel azonosulni. A birodalmi identitással se igen tudtak mit kezdeni. Rómaiak voltak, adott esetben az antik kultúra legjobb hagyományain nevelkedtek, és meg is becsülték annak pozitívumait, ám nem voltak „jó hazafiak”. Legalábbis abban az értelemben semmiképpen, ahogy a patriotizmust a rómaiak értették. Egyáltalán nem voltak büszkék római mivoltukra. Nem értettek egyet azzal, hogy dulce et decorum est pro patria mori (édes és ékes a hazáért, értsd: a birodalomért halni meg). Caecilius megjegyzésére miszerint Rómát a saját vallásos hagyományaihoz való ragaszkodás és a vallási tolerancia tette naggyá (VI. 2-3), Octavius így felel: