Caligula-ügy II.
Előző bejegyzésemben utaltam arra a cikkre, amely a Magyar Narancsban jelent meg, s szerzője - több más honi sajtómunkáshoz, illetve bloggerhez hasonlóan - Caligulához és Incitatus nevű lovához hasonlította Orbánt és Schmittet (jómagam ez ügyben itt fejtettem ki a véleményem). A cikk címe "Salve Incitatus!" volt. Szegény publicista ("A szerk." - Bojtár B. Endre?) biztos megbánta, hogy ezt a címet adta. Kapott ugyanis egy olyan olvasói levelet (MN 2010. júl. 15.), ami bizonyára örökre elvette a kedvét attól, hogy valaha még egy latin szót leírjon. Íme:
"Si tacuissetis, Redactores...!
Szigorúan magánügy, de azért Veletek megosztom: csütörtök reggelente szinte gyerekes örömmel nyitom ki a postaládát, mert ott vár a MaNcs - kivéve, amikor koránkelő feinschmeckerek ki nem lopják onnan, de ez itt és most nem tárgyalandó, eleddig szerencsére elenyésző kivételnek számító aleset. Általában már a villamoson, évek során kialakult olvasási sorrend-rituálé alapján lapozom-böngészem végig a lapot. A kezdet: 3. oldal, a két szerkesztőségi vezércikk (A SZERK.). Általában a lap legszínvonalasabb része, az elmúlt nyolc évben talán ha kétszer csalódtam tartalmában, hangvételében. Világos gondolatok, igényesség, alapos tárgyi tudás, tiszta értékrend, pontos fogalmazás (ráadásul jobbára a szívemből szól). És akkor egy amúgy is nehéz, az ember hírek táplálta rosszkedvét folyamatosan karbantartó hét csütörtök reggelén - július 1-jén - gyanútlanul, pontosabban végre valami jóra, vagy legalább józanságra szomjasan kinyitom a MaNcs-ot, s azt olvasom: Salve Incitatus! Jaj, ne! - szaladt ki belőlem (a villamos utazóközönségének nem kis megrökönyödésére, de ez mellékes). Et tu, mi fili, Brute?! - kérdeztem immár lehiggadva, szomorúan, fegyelmezetten összeszorított szájjal, s fogam csikordulását is már csak a közvetlenül mellettem zötykölődők hallhatták. Mert hogy Miniszterelnökünk annak idején, a választások második fordulójának éjszakáján a Vörösmarty téren ország-világ előtt tanúbizonyságot tett sajátos latinos műveltségéről, az rendben van - illetve dehogy, csak éppen nem volt annyira meglepő (legfeljebb azon csodálkoztam, s csodálkozom mind a mai napig, hogy a nyilván szándékosan rontott bibliai idézetből felsejlő, hátborzongató politikusi ars poeticára senki nem figyelt fel). De talán jóbarátomnak van igaza, s tényleg nem kell a MaNcs szerkesztői között senkinek sem tudnia, hogy a latinban a köszönéssel-köszöntéssel együttjáró megszólításra külön ragozási eset van, a vocativus. Az viszont nem vitatható, hogy ha netán fenti - szomorú - tétel igaz is, mindössze két lehetőség közül lehet(ett volna) választani: 1) nem írunk címet olyan nyelven, amelyet nem ismerünk; 2) írunk, de megkérdezünk valakit, aki ismeri is a használni vágyott nyelvet, vajon rendben van-e mondatunk (kifejezésünk, szavaink). Tertium non datur! (hogy fokozzam a helyzetet). De ha ebben az amúgy ragyogó és az írás lényegét pontosan - és szívemből szólón - összefoglaló címben a Szerk. meg akarja szólítani Caligula császár elhíresült paripáját, Incitatust, akkor minden bizonnyal rövid utánajárással kideríthető (lett volna), hogy e tulajdonnév az úgynevezett második névszóragozásba, az o-tövű, hímnemű főnevek csoportjába tartozik, s e declinatióban a vocativus esetvégződése -e. Tehát a cím nyelvtanilag korrekt formája: Salve, Incitate! Egyébként a Szerk. vezércikk minden gondolatával egyetértek - ezért is fáj olyannyira a címben hivalkodó, MaNcshoz méltatlan slendriánság.
Karsai György"
Az olvasói levél elkövetője, Karsai egyébként kiváló magyar klasszikus filológus, a görög és római drámák, illetve a görög epika avatott ismerője. Na, ez pont nem látszik meg az írásán, amely egyrészt kissé gusztustalanul dörgölőzik a Mancshoz és szerkesztőjéhez, talán ellensúlyozandó azt a filológiai elefántot, amit csinált egy vocativus bolhájából. De mielőtt még valaki felvont szemöldökkel a jézusi példázatot vetné a szememre, miszerint más szemében a szálkát piszkálja a Magister, rögtön hozzáteszem: saját magam stílusát láttam viszont, és bizony, így kívülállóként ez eléggé visszatetsző volt. Egyben meglehetősen kellemetlen szembesítés számomra. Hogy kissé védjem magam, ilyen kötözködős posztot én már egyre kevésbé írok, talán azért, mert tudat alatt már rájöttem arra, amiről alább szólok breviter.
Hogy a címben feltett kérdésre válaszoljak: nem, ekkora már nem lehet manapság a klasszikus filológus pofája. Az enyém sem, Karsaié sem, senkié sem. Megint le kell írnom, hogy a latin már nem az alapműveltség része. A két vh. között még az volt, amikor humán-gimnáziumban tanult az értelmiségi elit, most már nem az. Tehát, kedves latinos kollégák, önkritikusan ki kell jelentenem, hogy ha a sajtóban, szépirodalomban, filmekben stb. latin szavakkal, kifejezésekkel találkozunk, amely valamiért hibás, nem szabad szitává lőni a szerzőt, s egyben nyolcadik főbűnként feltüntetni a grammatikában való lapszust, hanem inkább örvendezni kell, hogy az illető latint használt, és zárójelben (!) jelezni a hibát. A latin nyelv most már minden fronton a létéért küzd, egyetemeken, gimnáziumokban egyaránt, s ezért nem célszerű az a magatartás, hogy mi, akik képviseljük, úgy viselkedjünk, mintha egyedül nálunk lenne a bölcsek köve. Mert akkor végleg megyünk a levesbe. Ez amolyan dzsentri-magatartás, Mikszáth, sőt Móricz stílusában. Alázat kell ide, továbbá népszerűsítés, jó tanárok, jó bloggerek. Ha egyáltalán lehet még valamit tenni.
Végül, bár már volt e blogon, nem hagyhatom ki ezt a poént, amely mindennél többet mond Karsai cikkéről s persze az egész témáról: