Ha még Szent Jeromosról, fordítók, könyvtárosok és régészek védőszentjéről sem állíthatjuk, hogy tévedhetetlen lett volna (noha bibliafordítása századokon át szentnek és megkérdőjelezhetetlennek számított), hogyan is lehetne ez elmondható olyan egyszerű halandókról, akiről alább lesz szó? Talán fölösleges bizonygatnom (a poszt végére amúgy is kiderül), hogy az alábbiakat nem frictionak (dörzsölés), azaz fricskának szánom, éppen ellenkezőleg. Anélkül, hogy a dolgok elejébe vágnék, annyit azért elárulok, hogy de me quoque fabula narratur, rólam is szól a történet.
Wilfried Stroh, nagysikerű Meghalt a latin, éljen a latin c. könyvében idéz egy mondatot Einhard Vita Caroli Magni c. életrajzából, annak bizonyítására, hogy a karoling korban is tudtak elegáns latinsággal fogalmazni. Mi több, Stroh szerint, a megelőző négyszáz évben ilyen eleganciával senki sem írt le latin szöveget.
(…)Quanta potui brevitate complexus sum, operam impendens, ut de his quae ad meam notitiam pervenire potuerunt nihil ommiterem neque prolixitate narrandi nova quaeque fastidientium animos offenderem.
(…) Oly rövid formában tömörítettem a témát, amilyenbe csak lehetséges. Körültekintő voltam, nehogy kihagyjak bármi dolgot, ami tudomásomra jutott, de egyben nehogy a bűnébe essek azon elmék terjengős stílusának, akik semmibe veszik az új dolgokat. (Tipotex, fordította Dévény István, 148.old.)
A Károly-életrajz fordítója, Gyurkovics Zoltán a kiemelt mondatot ilyenformán értelmezte: nehogy abba a bűnbe (stílushibába) essek, amibe a terjengős elmék szoktak, akik semmibe veszik az új dolgokat. Csakhogy ennek a mondat kontextusában valahogy nincs értelme. Einhard arról beszél, hogy el szeretné kerülni mind a terjengősséget, mind a fontos történések kihagyását, és mint minden valamirevaló író, sokkal inkább irtózik attól, hogy esetleg untatja olvasóit, mint attól, hogy netán valamilyen stílushibát követ el. Az offendo itt nem vétkezik, hibázik jelentésben szerepel, hanem bosszant, megütközést kelt jelentésben, és nem a prolixitate narrandi-ra vonatkozik, hanem az animos-ra. Következésképpen nem attól fél Einhard, hogy a terjengős elméknek szokásos bűnébe esik, ti. hogy semmibe veszi az új dolgokat, mivelhogy ő éppen új dolgokról készül írni.
Én így fordítanám ezt a – magunk közt szólva – minden eleganciája ellenére is eléggé nyakatekert mondatot:
Másrészt terjengős előadással sem szeretném untatni azokat, akik le szokták fitymálni mindazt, ami új( azaz nem többszázéves történelem).
Vagyis, kihagyni sem akarna semmi fontosat a szerző, ugyanakkor untatni se szeretné azokat, akik történelmi tárgyú munkában nem szeretik a kortárs történéseket.
Petneházi Gábor fordította a Virgo misogamos ( A hajthatatlan hajadon) c. dialógust Erasmus Colloquia-jából, melyet egy hiánypótló kötetben ( A nőkről és a házasságról) olvashatunk.
Quoque sit evidentior servitus, commutant vestem, quam dedere parentes, et ad exemplum priscum eorum, qui olim servos essent mercati, commutant nomen in baptismo inditum; ac pro Petro sive Ioanne, vocant Franciscum aut Dominicum, aut Thomam. Petrus dedit nomen Christo, et Dominico initiandus vocatur Thomas.
És hogy nyilvánvalóbb legyen a szolgai állapot, lecserélik a szüleiktől kapott ruhát, és a régiek mintájára, akiket egykor szolgaként megvettek, keresztségben felvett nevüket is megváltoztatják; így Péter vagy János helyett Ferencnek, Domonkosnak vagy Tamásnak nevezik őket. Krisztusnak Péter adott nevet, és Domonkos lesz a szerzetbe lépő Tamásból. (Lazi könyvkiadó)
Petneházi – aki egyébként remek fordító, és érezhetően remekül szórakozott fordítás közben – a Petrus dedit nomen Christo mondatot úgy értelmezi, hogy Péter, elsőként az apostolok között, Krisztusnak nevezi Jézust, és utal is a Mt.16, 13-20-ra, ahol Jézus arra kérdez rá, hogy kinek mondják őt az emberek.
Ha a kontextustól eltekintünk, akár még lehetne is a fenti módon fordítani, bár a mondat így eléggé enigmatikus lenne. Ha azonban figyelembe vesszük a szövegkörnyezetet, ez az egyszerű, de annál macerásabb szöveg így alakul:
Péter Krisztusnak ajánlotta a nevét (ti. a keresztségben), Domokos szerzetébe lépve pedig Tamás lesz belőle.
Minthogy Erasmus itt azokról beszél, akik a keresztségben felvett nevüket megváltoztatják, egyértelmű, hogy itt semmiképpen nem lehet szó a Krisztusnak nevet adó Péterről.
A reneszánsz évben, 2008-ban jelent meg Aurelio Brandolini Dialógus az emberi sorsról (Dialogus de humane vitae conditione) c. munkája, melynek fordításra szerénytelenségemet kérték föl. Ebből az opusculumból következik most egy félrefordítás:
Matthias: sed tu fortasse me utpote barbarum illorum mores probare existimas. Petrus: apagesis, optime rex, quasi vero natio, non mores barbarum faciant, aut (si gentis nomen desideratur) tu non multo plus Romanae illius nobilitatis habeas, qui Corvina vetustissima nobilissimaque familia sis oriundus, quam illi, qui Romae hodie nobilissimi appellantur, qui a Gothorum aut Longobardorum aut Germanorum reliquiis originem ducunt?
Mátyás: hanem te valószínűleg úgy gondolod, hogy én tetszésemet lelem a barbárok szokásaiban. Péter: ugyan kímélj meg, jó királyom! A nemzetség a mérvadó, és nem az, hogy helyesled a barbárok szokásait. Egyébként, ha nemzetségnévre kell hivatkozni, benned, aki a Corvinusok ősi és nemesi családjából származol, jóval több van a régi rómaiak nemességéből, mint azokban, akiket ma Róma nemességének tartanak, holott gótok, longobárdok, germánok leszármazottai. (Kriterion kiadó, fordította Ledán István)
Amikor kezembe vettem a frissen megjelent kötetet, és pillantásom a fentebb bevágott szövegrészre esett, csak bámultam, mint Caesart a geniusa. Érthetetlen, hogy miként sikerült egy ilyen, első olvasásra is világos mondatot ennyire félrefordítani.
Az ominózus mondat helyesen, természetesen, így hangzik:
Ugyan, kímélj meg, jó királyom! Mintha a származás, és nem az erkölcsök tennének valakit barbárrá!
De ma már a folytatást is másképp fordítanám:
Vagy (ha már származásra kell hivatkozni), benned, aki a Corvinusok ősi és nemesi családjából származol, ne volna jóval több ama régi rómaiak nemességéből, mint azokban, akiket ma Róma nemességének tartanak, holott gótok, longobárdok, germánok leszármazottai?
Jeromosról, fordítók, könyvtárosok és régészek védőszentjéről azt mesélik, hogy nehezen bírta a kritikát: ha bírálták valamilyen teológiai nézetét, személyében érezte sértve magát. Ennek egyébként tudatában is volt, ezért gyakran mondogatta: parce mihi, Domine, quia Dalmata sum, irgalmazz nekem Uram, mert dalmáciai vagyok. Kérdés, hogy mit mondogatott volna a nagy bibliafordító, ha néhány kilométerrel északabbra születik, lévén, hogy szülővárosa, Stridon, Dalmácia és Pannonia határán feküdt?
Nos, remélem, egyik fordító sem érzi személyében megtámadottnak magát, annál is inkább, mert mostanra már mindenki számára kiderülhetett, hogy ez a poszt nem fricska, ellenkezőleg: egyfajta – elismerem, kissé rendhagyó – főhajtás a fordítás nehéz mestersége előtt.
Melyik fordító ne viaskodott volna már (rém)álmában Leiter Jakabbal, és ki ne sejtené, hogy a nevetséges félrefordításoktól nem annyira nyelvtudása, szakismerete, hanem sokkal inkább jószerencséje mentette meg?
Ki tudja, talán nem ártana, a kevésbé jámbor fordítóknak sem, ha invokálnák olykor a fordítók védőszentjét: adiuva me Sancte Hyeronime, ne errem, vento iactante, circa Asson, segíts meg Szent Jeromos, hogy ne tévelyegjek, széltől hányattatva, Asson körül.*
* Utalás Jeromos egyik apró, ám rendkívül érdekes tévedésére, melyről egy korábbi posztunkban (ITT) lehet olvasni.
