Augusztusban a latinosok is pihennek. Én rövid idő alatt voltam a Balatonnál és a Velencei-tónál is, szóval kipipálva a hagyományos magyar-NDK-s program. Jövő héten már lesz normális poszt, és a teljes blog designatio-ja (design-ja) is megújul. Addig is mindenkinek jó pihit, szeptembertől pedig gyertek sűrűn, mert beindulunk. Avete.
Ps: a "Vacatio" azt is jelenti, hogy "üresedés" (pl. főpapi székben). De ezt az angolosok úgyis tudják.
Mert noha Szegeden és Budapesten tartattak az előadások, a résztvevők sok országból jöttek el, hogy latin beszédet halljanak és tanuljanak, és hol bátrabban, hol bátortalanabbul, de latin szóval szóljanak.
Szegeden sajnos nem lehettem jelen, de sikerült bejutnom a budapesti záró előadásokra. Azt vártam, hogy a beslisszolókat legalábbis latin fejtörővel engedik csak be, ehelyett viszont masszívan magyarul kellett tudni - a biztonsági őr sok nyelven folyékonyan mutogat. A résztvevők eligazítása természetesen már latinul folyt, hiszen a latin volt az egyetlen olyan közös nyelv, amit mindenki biztosan megértett.
Elsőnek a számomra kihagyhatatlan Michael von Albrecht előadását választottam. Valódi szemináriumra csöppentem be. Az előadás címe De Roma et Europa per saecula et hominum aetates, és nagyjából a római értékekről és életfelfogásról szólt, néhány kiemelt példával megvilágítva azokat. Rögtön azzal kezdte, hogy szöveg nékül nincsen filológia, talán azért, mert a többieknek is csak elvétve volt szöveggyűjteményük. Akinek viszont volt, az felolvasott. Hangosan, hogy mindenki hallja. Az egyes részletek után von Albrecht magyarázatokat fűzött az elhangzott szöveghez, kifejezetten tiszta, érthető stílust használva. Könnyebb kérdéseket tett fel a hallgatóságnak, hogy akire találomra rábök, az is tudjon válaszolni, beszéljen, ha csak fél mondatot is.Liviusnál például szó esett arról, hogy miért voltak képesek a rómaiak legyőzni a gallokat, a kérdés pedig az volt, hogy melyik kézben kell a pajzsot tartani.
Rövid szünet után Dirk Sacré De Vivis et Erasmi colloquiis inter se comparatis című előadását hallgattam. Ez már sokkal inkább hasonlított egy felolvasásra. Hosszabb-rövidebb részletek összehasonlításával elemezte a két szöveg közötti egyezéseket és eltéréseket, azután arról is szót ejtett, hogy miért is volt szükség ilyen társalgási tankönyvekre. Hogy miért? Mert hiába tanulták a korabeli tudósok az okosságot latinul, a latin nyelvet magát sokszor helytelenül, mutogatással és felkiáltásokkal egybetákolva használták. Az erre felhozott példákon mindenki nevetett, és a feladat az volt, hogy fejezzük ki ugyanezt szebben, pontosabban. A zárszó pedig Erasmus dicséretét zengte, és arra bátorított mindenkit, hogy forgassa sűrűn az ő Colloquiáit, mert azokban nem csak gyermekek számára írt párbeszédek találhatók, mint Vivesnél, hanem sokféle érdeklődési kört és helyzetet tárgyalnak.
Gondolom nem hat senkire újdonságként az a kijelentés, hogy a latin az élet minden területén felbukkan. Jómagam homo ludens-ként, őszülő fejjel is nagy rajongója vagyok a társasjátékoknak. A játékok gazdag világában pedig lépten-nyomon beleütközöm latin társasjátékcímekbe, az ókori és középkori világ latin kifejezéseibe, szakszavaiba.
A wargame-ek között találjuk a legtöbb latin nyelvű játékcímet és -kifejezést. Ez érthető, hiszen a wargame egy adott korszak háborúinak vagy csatáinak eseményeit dolgozza fel a lehető legrészletesebben és leghűebben. A történelmi hűség teljes leképezése érdekében a legapróbb részleteket is igyekeznek pontos latinsággal megadni. Például a katonai egységek neveit, a politikai titulusokat, a történelmi helyszíneket. Ilyen játékok, többek közt a már nevükben is hitelességet hordozó De Bellis Antiquitatis, a Pax Romana vagy a Caesar at Alesia. Külön érdemük ezeknek a játékoknak, hogy nem csábult el sem a készítő, sem a kiadó és a játék nevét következetesen latinul adták meg. A legtöbb esetben a játékcímek sajnos angol vagy német fordítással jelennek meg.
Az aquincumi Aelia Sabináról – mivel időm kevés, de szeretnék már írni róla – több részletben fogok megemlékezni. Kezdjük azzal, ami egyedül tájékoztat arról, hogy valaha élt (vmikor a III. sz. közepén): a sírfelirata. Ami nem akármilyen, hanem hexameter, ami jelzi a síremléket állító férj műveltségét, igényességét, másrészt felesége iránti őszinte szeretetét, ami még így 1700 év távlatából is megható, emberi.
Arról, hogy a különböző kormányok reprezentációs, agit-propos filmjei mekkora hibákat tartalmaznak, nyugodtan lehetne külön kurzust indítani. Ki ne emlékezne a legendás kondenzcsíkokra, a traktorokra, karórákra, vagy a nagyjából egy közepes ovis csoport létszámát kitevő kalandozó őseinkre?! Ezekről a fatális hibákról akkoriban igen sok szó esett, én nem szaporítanám ezek sorát. Van azonban egy olyan hiba is, amelyről írást eleddig nem láttam, s amely felhánytorgatása mindemellett ide kívánkozik.
Találkoztam ma egy német barátnémmal, Juliával, akit a Colloquia Latina nevű latin nyelvű fórumon ismertem meg. Jött Szegedre a Litterarum vis ("az irodalom ereje") című konferenciára, ahol az előadások latin nyelvűek lesznek, az előadók közt vannak dél-amerikaiak, olaszok, németek, magyarok. Előad pl. Michael von Albrecht (!!!), ha ez mond valakinek valamit (napjaink egyik legnagyobb klasszika-filológusa, avagy klasszikus filológusa, Heidelbergből).
Vettem egy fogkrémet tegnap, a Vademecum fantázianévre hallgat. Bevallom, ez a kedves megnevezés már többször elcsábított fogkrém-vásárlásnál. Jelentése: "menj/utazz velem", "hordj magadnál". Zsebkönyveket neveztek így, amelyekben hasznos információk vannak az élet bizonyos területeire nézvést (így pl. gyógynövényekkel kapcsolatban is voltak ilyen könyvek, innen a fogkrémnév). Eredete egy bizonyos Petrus Lotichius nevű francia költőre megy vissza, aki 1625-ben megjelentette Vade mecum sive Epigrammatum novorum centuriae duae című versgyűjteményét. Magyarra én kb. úgy fordítanám a vademecum-ot, hogy "Kisokos", tehát ami az adott területen kisegíti az olvasót. Íme egy pazar példa, a "Beauties Treasury: or the Ladies Vade mecum" Londonból, 1705-ből, kozmetikai ügyekben:
A Monthy Python társulat filmjei széles körben ismertek, s szinte felesleges róluk írni. E helyütt azonban egy olyan dologra emlékeztetek, ami mosolyt csal az egyszeri latinos arcára. De csak szép sorjában!
Ha alakul egy cég, az egyik fő marketing-fogás valami patinát adni neki, mintha már az özönvíz előtt is ezzel foglalkoztak volna az ősök. Magyarországon ezt elég nehéz megcsinálni, mert az utóbbi 1-200 évben úgy 30-40 évenként teljesen felfordult az egész társadalom. Nem tudom, Zwack-ék hogy csinálták, de ők aztán tényleg a kivételek, nem sok más családi vállalkozást, vagy akár márkát tudnék mondani 100 vagy több éves hagyománnyal.
(Szolgálati felhívás: a bejegyzésben görög betűk találhatók, amelyek fontja letölthető itten! Kinek ne kéne egy szép ógörög font, ingyér?)
A Biblia is "csak" egy szöveg: vannak szövegváltozatai, ezernyi másolata, s ezért vannak benne másolói hibák, önkényes javítások, szövegromlások. Döbbenetes, nem? Ezt egy kereszténynek nehéz elképzelni, de ha kezünkbe vesszük a Nestle-Aland-féle Vetus vagy Novum Testamentumot, a gazdag kritikai apparátus mindenkit meggyőzhet arról, hogy a Szentírás esetében is nagyon nehéz rekonstruálni mindenhol az eredeti szöveget. Isten tökéletes, lehet erre mondani, de amiben az ember is benne van, az már tökéletlen.
A római katolikus és protestáns bibliai textus között számos különbség van - pl. nem ugyanazok a bibliai könyvek szerepelnek benne -, ám én most egy apró, viszont igen érdekes eltérésre szeretném felhívni a figyelmet. Lukács evangéliumában van megörökítve legrészletesebben Jézus Krisztus születése, így ott olvasható az angyalok éneke is, akik a betlehemi mezőn a pásztoroknak adják hírül a Megváltó világra jöttét (Lk 2.14.). Csakhogy a katolikus bibliában ez olvasható (Szent István Társulat):
Roxfort a nagy angol (!) varázslóképző a Harry Potter-regényfolyamban. Itt tanulnak a diákok mindenféle érdekes tantárgyat: sötét varázslatok kivédését, átváltoztatástant, mágiatörténetet, vagy pl. rúnaolvasást (utóbbinak alább még lesz jelentősége). A legfontosabb tanulnivalók persze a varázsigék, ezeket magolják a legtöbb órán. A teljes varázsige-listát, magyarázatokkal, illetve - néhol hibás, de legalábbis nem tökéletes - etimológiákkal l. emitt.
Tudott dolog, hogy Vatikán Állam hivatalos nyelvei az olasz és a latin. Ez bizonyosan így van, pl. megnézheti mindenki a földrajzi atlaszok országismertetőiben (gyermekkorom egyik kedvenc olvasmányában), hogy két nyelven olvasható az állam neve: Stato della Citta del Vaticano (olasz), és Status Civitatis Vaticanae (latin). Jópofa egyébként az államforma meghatározása: "theokratikus monarchia". :)
Mármint a latinnal való szójátékot. Nem az ördögtől való az, feltéve ha értő kezekbe kerül. Rövid leszek: a Heti Válasz Geszti Péterrel interjút készített, s a címlapra ezt a címet adta: GESZTI HUNGARORUM. Mi ez, mit jelent, és miért tetszik ez az egész nekem?
A játékos cím természetesen a "Gesta Hungarorum"-ra utal. A "gesta" a "gero 3 gessi gestum" "cselekszik" "visel" igének a főnevesített alakja, jelentése "tettek" "cslekedetek". A "Hungarorum" a "Hungarus" "magyar" "magyar ember" Tsz. birt. alakja, ergo a kifejezés jelentése: "A magyarok cselekedetei". A "gesta" avagy magyarosan geszta egyben egy történetírói műfaj is, amennyiben nem krónikaszerűen, hanem inkább egy kissé regényes formában adja elő egy nép, vagy egy uralkodóház történetét, laikus felfogásban. Két gesztánk, "Gesta Hungarorum"-unk is van: az egyik a rejtélyes és zseniális Anonymus, nemzeti legendáriumunk ősforrása, a hét vezér, Verecke, Ópusztaszer, Zalán vezér stb. kiötlője (vlsz. a XIII. sz. elején írta meg gesztáját), a másik a kissé szürkébb, IV. László alatt alkotó Kézai Simon, aki viszont a hun-magyar rokonság felvetésével alkot maradandót.
Tisztelt Szerző!
Kissé későn jutott a kezembe becses recenziója Németh Zoltán: Állati nyelvek, állati versek c. könyvéről. A recenziónak a Fabula rasa címet adta, utalván ezzel arra - gondolom én -, hogy az író új értelmet adott az ősi állatmese (fabula) műfajának, a hagyományos szimbolikus, parabolikus értelem itt eltűnik, Németh egészen másra használja a régi keretet: vagyis a fabula, mint kifejezési forma neki tabula rasa, egy hagyományoktól mentes, "tiszta", újraírható lap. A tabula rasa-t ugyanis úgy szokás fordítani, hogy "tiszta lap"; említik ezzel kapcsolatban Arisztotelészt, aki szerint az ember ilyen értelemmel jön a világra (vagyis nem hoz semmit magával) stb.
Budapesti városi rendezvénysorozat, éljen! Urbitális majális a böcsületes neve neki. Hát ez olyan magas labda, hogy azt se tudom, hol csapjam le. Van ugye az orbitalis szó, amely az orbis -is m (kör; orbis terrarum: földkerekség) szóból származik, jelentése: "valamely égitest (Föld) körüli" t. i. pálya; innen "világméretű", ilyesmi. A klasszikus latinban nem is használatos.
Mi jut eszébe a kreatívoknak? Urbi et orbi (a Városnak - Rómának -, és a világnak), azaz a pápai ünnepi beszéd, bár lehet, csak én vagyok naív. Egyszerűen az urbs (város, kezdetben: csak Róma), vagy a "pro Urbe" díj (a városért), mindegy is. Megalkották a végtelenül szellemes urbitálist (városi óriási rendezvény, értem?), ami amellett, hogy ronda mint a bűn (próbaképpen mondjuk ki hangosan), még helytelen is, és a latintól idegen. Az urbsból ilyet képezni nem lehet: van az urbanus (városias, ebből: művelt, polgári, udvarias, ilyesmi), illetve az urbanitas (udvariasság, műveltség, kifinomultság), de ilyen szörnyalak, mint az urbitalis, nincs, hiszen az urbs sem azonos tövű az orbis-sal, a képzőik is egészen mások.
Lehet azt mondani, hogy ez ennek ellenére jó ötlet, hát szerintem meg nem. Nem vagyok benne biztos, hogy ebből a ronda tákolmányból mindenkinek beugrik az, amire a kreatívok gondoltak, mert az urbs nincs benne a köztudatban annyira. S ezzel el is bukik a nagy ötlet, marad az értetlenség, és a latinnal való szellemtelen humorizálás. "Fuimus Troes!" (Csak voltunk trószok!)*
* Verg. Aen. II.325.
"Újnak mondott baloldali szervezet alakult meg Societas néven, előtte viszont jogutód nélkül megszűnt hétvégén a Fiatal Baloldal szervezete." Így szól a hír.
Kezdetben vala a Fidesz. Itt a humor forrása ugye az volt, hogy a latin fides hűséget, hitelt, hitet, szavahihetőséget és még sok mást jelent (na ezen ugorgyunk). Ha valaki emlékszik, volt is olyan plakátjuk, amelyben egy latin (vagy valamilyen jogi, Idegen szavak stb.) szótár lapját mutatták, a fides jelentésével (én akkor még áltsulis voltam, ha valaki emlékszik, hogy milyen szótár volt, írjon). Már ez sem stimmelt eléggé, mert ugye a FIDESZ rövidítésében SZ van a végén, de az ötlet szellemes volt, igazi jogász-humor, ennyit legalább megjegyeztek a jogi latin képzésből.
Aztán vala a Fidelitas. Ez szó szerint "hűségesség", a fidelis ("hűséges") főnevesített alakja. Ez már egy kissé erőltetett volt. Hangsúlyozottan rímel a fideszre, jelzi az összetartozást, s ehhez egy továbbképzett alakot használt. Van ebben valami szervilis, meg valami okostojás-viccelődés. Ha jobb lábbal kelek fel, még elnézem valahogy, de ma nem ez történt, éjjel szirénázott a kislányom (l. szirének), szóval nem.
Mottó: "Stat rosa pristina nomine, nomina nuda tenemus" (Umberto Eco: A rózsa neve)
Talán emlékeznek többen is arra a csodálatos subba-találatra az iwiw-en (én nem nézem a Subbát, csak mesélték:), ahol egy fotón négy lány látható, alatta szmájlival: triumvirátus:) Bréking, illetve frangimus nova: azóta a lány eljutott az igazság feléig, mivel odaírta: "tudom hogy 4en vagyunk"! De azt még mindig nem tudja, hogy ők nők. Nagyon röviden: a "triumviratus" három férfi bizottságát, társulását jelenti (tres trium = három, vir viri m = férfi). Gyakori volt Rómában az ilyen típusú bizottságok felállítása, különböző közfeladatok elvégzésére (pl. telepítések, földosztás, jogi, vallási ügyek). A "tresviri" (a "háromférfiak" vagyis a "triumviratus" tagjai) emellett pénzügyi feladatokat is végezhettek, ha erre jelölték ki őket. A közismert két triumviratus azonban nem szabályosan felállított háromtagú bizottság, hanem csak annak becézett (gúnyolt) politikai szövetkezés volt: az első, ugye, Caesar, Pompeius és Crassus között Kr. e. 60 körül, a második Octavianus, Antonius és Lepidus között Kr. e. 44-43-ban, ezt viszont utóbb a szenátus is szentesítette (Lex Titia de tribusviris rei publicae constituendae, Kr. e. 43.). Azóta ilyen "politikai hármas szövetkezés" értelemben használják, persze ha három férfiról van szó.
Triumvirátus :)
De a szó leszivárgott a köznyelvbe, s fokozatosan elhalványult eredeti fogalma - értsd: a háromság és a "férfiség" - s egyfajta "befolyással bíró, tiszteletnek örvendő stb. baráti társaság" jelentést kapott. Ennek szép példája a mondott wiw-es lány, aki már csak a fenti jelentést ismerte. Ide kívánkozik az Eco által kiválasztott, vezérfonalul szolgáló sor regénye elején: " a régi rózsa nevében megmaradt: a puszta név az, amink van".
De az igazi rózsát már nem ismerjük.
Az iratszekrényünk átrendezése közepette került a kezembe a párom róm. kat. keresztlevele, illetve megkeresztelésének egy 2005-ben kelt bizonyítványa (a házassághoz kellett). Formanyomtatványról van szó, amelyet még az 1900-as években nyomtattak, ugyanis alul a dátumnál a szokásos "19....." van feltüntetve. Úgy látszik, maradt még belőle az illető plébánián a 2000-es évekre is.
Eme csodálatos nyomtatvány két nyelven íródott: magyarul és latinul. Azért nevezem csodálatosnak, mert eme iraton a latin még teljesen funkcionális: éppen a hideg hivatali stílus, a dísztelen céltudatosság melengette az én szívem, hiszen itt a latin még valódi szerepet tölt be. A római katolikus egyház lingua francá-jával - a latinnal - az iratban foglaltak egyetemessé, Buenos Airestől Varsón át Maniláig minden rk. plébánián érthetővé válnak. Persze másik oldalról humoros egy röpke 2500 éves múlttal bíró nyelv szavait ilyen hivatalos köntösben látni, hiszen minden szó mögött ott van annyi más, annyi költészet, sőt, sokkal inkább költészet és tudomány van benne, mint a sóhivatalok zsargonjai. Kosztolányi jut eszembe, aki szerint az olasz nyelv olyan gyönyörű és költői, hogy nem lenne szabad csak úgy mindenkinek használni...
Még lefekvés előtt beugrottam a nol.hu-ra, hátha van valami érdekes. Hát volt. Cikk a Berlinben új épületbe költözött Collegium Hungaricum-ról. Ami nagyon jó hír, ámde megint sikerült rúgni egyet a latinon. Merthogy van egy teljesen latin kifejezés - a "collegium Hungaricum" -, amihez hozzácsapták a városnevet: "Collegium Hungaricum Berlin." Kösz, jólesett. Értem én, hogy nehezebben lenne érthető a latin kifejezés, de legalább alcímben, vagy valami! Kisbetűvel! Az ELTE pl. latin nevében latinosan írja a városnevet: "Universitas Budapestinensis de Rolando Eötvös nominata". Vagy a Pécsi Tudományegyetem: "Universitas Quinqueecclesiensis."
Itt ráadásul eleve egy latin kifejezésről van szó. Amelynek tehát így kellene hangzania:
"Collegium Hungaricum Berolinense"
Berolinum : Berlin latin neve; -ensis képző, semleges nem (collegium). Persze hasonlít mindez az egri bikavéres sztorihoz. És az is lehet, hogy sokan túlzásnak gondolják. De én akkor is úgy látom, hogy ez is a latin örökségünkkel szembeni újabb pongyolaság, igénytelenség. Lehet, hogy írok is nekik, a részletekről beszámolok.
Minden latint tanuló halandónak kb. a 2. órán felhívják a figyelmét arra, hogy Vénusz=étolaj, Venus (e. Venusz)=istennő. Ugyanez vonatkozik szegény Remusra is, aki túl sokat ugrált, ugye. És gyorsan említsük meg itt a legio szót, amely helyesen nem légiónak, hanem legiónak lenne ejtendő. A latinban ezek a szótagok rövidek, tehát e-nek és nem é-nek kell ejteni bennük az e betűt. A magyar viszont ezt inkább hosszan ejtené, nem tudom miért, ha valaki tudja, fejtse ki. Ez ellen nem is nagyon lehet mit tenni, bár szakmai körökben szigorúan a latinos ejtés dívik. De ilyen meggyökeresedett szokás ellen nem szólamlok fel, ugyanakkor megjegyzem, hogy a Vénusz nekem nem tűnik magyarosabbnak, mint a *Venusz. Nem lehet-é, hogy csupán egy rossz szokás, értelmezés, esetleg német közvetítés útján való átvétel miatt alakult így az ejtés? Ennek utánajárunk.
Megint. Azért megint, mert indítottam rég egy topikot még az origón, "irtsuk ki a projekt szót!" címmel. Hát nem sikerült, mármint kiirtani. Jöttek ötletek, de hát ugye a projekt az egy olyan, de olyan fántásztikus szó, abba' minden benne van, a tervezés, kivitelezés, meg minden, na - szóltak az ellenérvek. Ja, mintha nem lehetne egy magyar szót, mondjuk a "tervezet" vagy "tervezés" szavunkat is ilyen összetett jelentéssel felruházni. De hoc satis.
Ó Egervin, ó, Bikavér! Kinek ne lebegne lelki szemei előtt a fekete címkén az aranyozott címer, a régiséget jelezni hivatott, sárgás, felpöndörödő pergamenszélek, alul a Kádár-korszakot idéző, stilizált szőlőfürtökkel és -levelekkel? Ó, 90-es évek eleje, amikor még nem volt minőségi bor e hazában, ezért az Egri Bikavér volt szinte a Bor, na persze, ahhoz is vásárolt sürgősen a gimnazista egy liter kólát? Ki feledhetné azt a mellbevágó, émelyítően telített és sunyin édeskés, kissé a hányásra emlékeztető ízt?
Hagyjuk, bár ez is a múlt idők dicsérete, lásd a blog címét. Másról szól dalom. Kaptam nemrég öcsémtől egy Egri Bikavért - igen, még létezik, s a designerek, azaz designatorok :) bölcsen nem nyúltak hozzá a címkéhez!! Ízében talán fejlődött egy kissé a kilencvenes évekhez képest, nincs olyan gejl aromája, középszerű vörösbor lett. Éppen kezdtem némileg kibékülni a világ folyásával, amikor az üveg nyakán megpillantottam az alábbi feliratot:
Districtus Hungaricus Controllatus (!!) Eger (!!)
A fene akarta egy politikussal kezdeni, de hát Istenem, az ő marhaságaikat halljuk legtöbbet, tehát fognak ők még szolgáltatni muníciót nekem rendesen.
Tehát mondá Pokorni (GYF-fel kapcsolatban, mindegy), hogy t. i. GYF először magán mutassa meg, amit másokkal akar csinálni (tisztasági csomag stb.). Merthogy. És itt kezdődtek a bajok. Merthogy van az a mondás, hogy. Egy sportoló azzal hencegett, hogy átugorta a Rhodus folyót (!!), mire azt mondták neki, hogy "hic Rhodus, hic salta." Vagyis: "(Most) itt van Rhodosz, itt ugorj".
A mondást jó helyen, a témához illeszkedve használta a t. alelnök úr, de ott már gond van, hogy Rhodosz nem egy folyó, hanem egy sziget, ugye, az Égei-tengeren. Rhodosz a helyszín volt, ahol az illető nagyot ugrott, s erre mondta neki valaki, hogy itt mutassa meg, mit tud. Akit a részletek érdekelnek: Aesopus ógörög meseíró 203. meséjében van ez a történet, amelynek csattanóját aztán latinra is lefordították.
Az azért humoros, hogy Pokorni kivágta magát. Sehogy se jutott eszébe, hogy mi a túró az a Rhodosz, aztán bevillant: ahá, egy folyó, azt át lehet ugrani! Végül is logikusan gondolkodott, de ez azért nem elég.