Fenn, a hideg északon, távol a napsütötte, édes Rómától, különös vadak élnek. Tudta ezt már Hérodotosz, meg Eratosthenes is, a görög szerzők Orcynának nevezik ezt a vidéket. Itt az emberek nem hordanak togát, nem ismerik a hexametert, sőt valami egészen borzalmas nyelvet beszélnek. Az ismert világon túli világ bizonytalan, kiszámíthatatlan és legfőképp veszélyes. A felderítéséhez igazi férfi kell. Aki kalandvágyó, bátor, de mindenek előtt józan fejjel és eredeti római sasorral veti ádáz tekintetét az ismeretlen sötét, havas mélységébe. Válasszuk útitársul Iulius Caesart a kalandos úthoz! Kérem az utazáshoz mindenki tegye félre a racionális gondolatait, ez egy képzeletbeli kirándulás!

Caesar Commentarii de bello Gallico, Feljegyzések a gall háborúról című írása a latin nyelvtankönyvek kedvelt témája. Egy kis druida vérengzés minden bizonnyal felpezsdíti a tanuló ifjúság vérét, beindítja a sok ragozástól megfáradt képzeletet. Mindez remek kedvcsináló, hogy az ember rávesse magát a teljes műre és Caesarral tartson – többek között – a hercynai erdőbe. A Rhenustól (Rajna) a Vistuláig húzódó hatalmas erdőség ezer titkot rejt. Az erdőn széltében átkelni kilenc napig tart, bár ezek a garumot sosem kóstolt vadak nem ismerik az útmértéket. Ám az itteniek szerint hatvan napi gyaloglással sem lehet átkelni az egyik végéből a másikba, sőt, igazából senki sem tudja, hogy mekkora is ez az erdő. Több néppel is megismerkedhetünk: itt élnek a tectosas volcak (Volcae Tectosages occupaverunt atque ibi consederunt), a szomszédban a helvétek, rauracusok dacusok és anarsok (Volcae Tectosages occupaverunt atque ibi consederunt). A tectosas volcák jó harcosok és igazságos emberek hírében állnak, de azért jobb őket elkerülni. Caesar bejárta ezt a vidéket, és hiába készült fel alaposan a rendelkezésére álló forrásokból, az erdő titkai őt is lenyűgözték. A különös embereken túl, az erdőben hemzsegnek a különös állatok!

Ne érints (meg) engem - János evangéliuma szerint ezt mondta a feltámadott Jézus Mária Magdalénának. A mondat latin fordításban vált ismertté (noli me tangere), és ma már a túlérzékeny, az afféle nebáncsvirág-emberre szoktuk leginkább alkalmazni.

Így nevezik egyébként, tudományosan, az erdei nebáncsvirágot (impatiens noli tangere), nyilván törékenysége miatt, de így nevezték a középkorban a cancer absconditust ( rejtett, rejtőzködő rák), mely annál súlyosabb lett, minél inkább kúrálni próbálták.

Ám a noli me tangere érinthetetlenséget is jelent, ha úgy tetszik tabut, olyan személyt vagy jelenséget, akihez vagy amihez nem szabad/nem illik/nem tanácsos hozzányúlni. Úgy tűnik, hogy János evangéliumában a feltámadott Jézus ilyen érinthetetlen személy, vagyis a noli me tangere későbbi jelentéseivel közeledve a szöveghez, azt mondhatnánk: az evangélium ismeri és helyesli az érinthetetlenséget, a tabut.

Előnyben vannak-e a kortársak egy-egy saját korukban történő esemény értékelésénél vagy úgy forognak az orruk előtt végbemenő események útvesztőiben, mint vajda a labodában? Másként fogalmazva: egy történelmi esemény belülről vagy kívülről érthető meg jobban, közelről vagy távlatból?

Ezt a kérdést feszegeti Lucian Boia, neves román történész „ Játék a múlttal” c. esszékötetének egyik írásában. Boia tanár urat egyébként aligha nekünk kell bemutatni a magyar közönségnek, lévén, hogy nagyobb port karvart munkái magyar nyelven is hozzáférhetőek, és igen népszerűek. A bukaresti történész akkor csapot először a lecsóba, amikor olyan nemzeti mítoszokat piszkált meg, mint a dák-római kontinuitáselmélet vagy a Mihály vajda alatti (1600) egyesülés. Magyar nyelven a következő munkái olvashatók:Történelem és mítosz a román köztudatban, Miért más Románia, A Nyugat hanyatlása.

A 476-os dátumra úgy szokás tekinteni, mint az európai történelem egyik legfontosabb fordulópontjára, minthogy ekkor bukott meg a világtörténelem legnagyobb és leghosszabb életű politikai konstrukciója, a Római Birodalom. Eltűnt az antik kultúra, Itália fórumain megjelentek a barbárok, és beköszöntött a sötét középkor. Ám úgy tűnik, ebből a kortársak mit sem vettek észre. Nem is vehettek, mert 476 augusztus 23.-án mindössze annyi történt, hogy Odoaker, vagy pontosabban Flavius Odoaker száműzte Romulus Augustulus császárt. Az sem lett volna egyébként szokatlan, ha Odoaker történetesen a császár trónjára ül, mivelhogy nem ő lett volna az első idegen származású császár. De nem ez történt. Odoakernek első dolga az volt, hogy elküldte a császári jelvényeket Konstantinápolyba, Zénó császárnak, azzal az üzenettel, hogy egy imperátor elég a világnak. Nem szüntette meg a szenátust, nem törölte el a consuli hivatalt, közigazgatásilag maradt minden a régiben. Fél évszázaddal később, már Theuderich alatt, gótok még mindig nem lehettek szenátorok, nem köthettek vegyesházaságot római polgárokkal és (keletrómai)császári engedély nélkül nem kaphattak római polgárjogot sem. Boethius, teljes joggal, római polgárnak tartja magát, és aranykori latinsággal ír verset és prózát. Mi változott hát, azonkívül, hogy Odoaker, csupán Dux Italiae-ként is ténylegesebb hatalommal bírt, mint Augustulus imperatorként? Nemcsak Procillus Cotta, ravennai mészáros nem észlelhetett semmiféle érdemi változást, akinek éppúgy ment az üzlete, mint eladdig, de az előkelők, a politikai elit sem.

Amennyiben a flamingós-receptre vagy kíváncsi, görgess azonnal a cikk végéhez!

Szenvedélyes szeretetem az ókori római kultúra iránt néha egész izgalmas szálakat sző az életembe. Bármit hajlandó vagyok kipróbálni, ami „rómás”, bármit megkóstolok és felveszek szenvedélyem tárgyában. Minden érzékszervemen keresztül szeretném felszippantani ezt a kultúrát, ezt a világot. Természetesen a latin nyelv tanulása a kezdetek kezdete, de egy igazi rajongónak mindig több és több kell.

Természetesen naponként az aznapit, mondhatnánk. Nem mellesleg így kontextusban olvasnánk a szöveget, minthogy ez a kérés teljesen harmonizál egyrészt Jézus tanításával, miszerint elég minden napnak a maga baja ( Mt.6,34), másrészt az ősi zsidó hagyománnyal, hiszen az izraeliták a pusztában – mint tudjuk – a mannából csak aznapra valót szedve, „napról-napra” éltek.

Mi a hosszú és boldog házasság titka? Erről még Ovidius sem mond semmi biztosat, pedig amilyen harmóniában ábrázolja Baucis és Philemon élethosszig tartó, szeretetteli házasságát, azt gondolom, tudhatja. Talán mert jól választottak, vagy a szüleik választották ki őket egymásnak? Erről évezredek óta folyik a vita, és nem hiszem, hogy egyhamar megegyezhetünk a sikeres házasság receptjében.

Ovidius hatalmas érzelmei és érzékisége nem fért le a konzervatív, a régi erkölcsöket helyreállítani igyekvő Augustus torkán. Ennek a történetnek egy szomorú száműzetés lett a vége, mi viszont ma is meríthetünk Ovidius napjainkban is aktuális, élő, élettel teli művészetéből. Augustus korára az erkölcsök lazultak, a régi erények feledésbe merültek. A jegyesség felbontására, a válásra, a kicsapongásra és nem rómaihoz méltó életre már Augustus kora előtt is volt példa, ő voltaképpen egy létező problémát fogalmazott meg. A császár úgy látta jónak, hogy ezeknek a kicsapongásoknak gátat kell vetni, és a saját családján keresztül is igyekezett újra divatba hozni a régi eszméket. Ovidius vele szemben megbotránkoztatóan szabad szellemű, a legkevésbé sem az új császári propagandának megfelelően ábrázolja a szerelmet, az életet. És mégsem: hiszen itt van Baucis és Philemon története, akik épp az örök szerelmükkel, az egybefonódó életükkel mutatnak rá, hogy igenis létezik örök szerelem. Csak nem így szokták ábrázolni.

Ha a latinról, mint holt, vagy mint valamiképpen továbbélő nyelvről beszélünk, természetesen arra gondolunk...de mire is? Mert messze nem egyértelmű, hogy mit értünk azon, hogy holt, illetve, hogy bizonyos értelemben élő nyelv a latin. A holt és élő, a nyelvvel kapcsolatban, nyilván metaforák, azaz semmilyen pontosan körülhatárolt dolgot nem közölhetnek egy nyelvre alkalmazva, már csak azért sem, mert konkrét értelmükben is eléggé titokzatos és megfoghatatlan dolgokat jelölnek.

Talán emlékeztek még a kicsit ábrándos, kicsit nosztalgikus városnézős posztokra, melyekben – hogy úgy mondjam – latin szemüvegen át nézhettetek szét Brassóban (itt), Nagyszebenben (itt) legutóbb pedig Kassán (itt).

Szívesen csinálnék hasonló posztot, bármelyik városról, ahová nem jutottam el vagy egyhamar nem is fogok. Szóval, küldjetek nekem fotókat városotok latin feliratairól, én meg felcsapok idegenvezetőnek, és úgy mutatom be városotokat, ahogy eleddig még – ha netán jártak is ott olvasóink – nem látták.

A bejegyzés fölött, a nicknévre ( Stephanus Nugator) kattintva, küldhettek üzenetet nekem, de akár kommentben is jelezhetitek, hogy láttok fantáziát a történetben.

Ne felejtsétek: az igazi patriotizmus mindig a lokálpatriotizmus. Várom tehát a lelkes lokálpatrióták visszajelzéseit.

Cicero szerint „gyűlöljük a gyenge, a könyörgő gladiátorokat, akik kinyújtott kézzel kunyerálnak az életükért”. A máig vitatott erkölcsű játékoknak a nagy Cicero szemtanúja volt. Már a kortársakban is szélsőséges érzelmeket váltott ki, és a mai napig valójában nem tudjuk hova tenni ezt a jelenséget, nem tudjuk megérteni a gladiátorviadalok misztériumát. Ám szüntelenül keressük a titok nyitját: hagyományőrző egyesületek keltik életre az összecsapásokat, filmek tucatjai mutatják be a mámoros győzelmet és a kegyetlenséget, regények szólaltatják meg a gladiátorokat, és szinte mindenkinek van véleménye róla. Ám ha egy korabeli látogatást teszünk az arénák hétköznapjaiba, semmiképp ne hagyjuk otthon a latin szótárunkat!

Orbán János Dénes tulajdonképpen jó verseket ír. Vagy hogy egészen pontosan fogalmazzak: nekem tetszenek a versei. Noha már elmúlt negyven, verseiben még mindig ott van a filiszternek ficus-t mutató kamasz, a szabad szájú nonkonformista, aki jót szórakozik azon, hogy vidéki magyartanárnők elpirulnak versei olvasása közben. Ez, mint költői póz, meglehetősen imponáló. És hogy egy hasonlatot is megreckirozzak: OJD kicsit olyan, mint egy öregedő rapzenész, aki még mindig tinédzsereknek játszik, és meg is találja a hangot a fiatalokkal.

Legutóbb például – igaz csak elektronikus formában hozzáférhetően – Janus Pannonius pajzán költeményeit hangszerelte újra, - et de hoc fabula narratur. A versekhez Orbán írt egy introductio-t, melyben megpendíti, hogy amennyiben a tankönyv vagy a tanár Janus pornográf verseit tálalná fel a diákoknak, ő, mármint Pannonius lenne az abszolút kedvenc, mi több: ez a rajongás teljesen megváltoztatná a tizen - és huszonévesek viszonyulását a magyar költészethez.

Két korábbi bejegyzésemben (itt és itt) már foglalkoztam az egyház (közelebbről, mert ebben vagyok érintve, a protestantizmus) antiszemita-antijudaista örökségével, ezúttal azt a kérdést feszegetem, hogy vajon a kereszténység és azon belül a protestantizmus antiszemitizmusa-antijudaizmusa nem magából az Újszövetségből táplálkozik-e? Ez egy nagyon fontos és lényeges kérdés, mivel a kérdésre adott esetleges pozitív válasz azt jelentené, hogy az egyház történelminek nevezhető antiszemitizmusa-antijudaizmusa nem félreértésből ered, ellenkezőleg, maga az Újszövetség szolgáltat rá alapot. A pozitív válasz természetesen azt is jelentené, hogy nincs mód a gyógyulásra, megtisztulásra, a múlt felülírására, mi több: szükség sincsen rá. A kortárs teológiai, filozófiai, vallástörténeti gondolkodásban egyébként eléggé széleskörűen elfogadott az a nézet, hogy az Újszövetség némely irata, kijelentése vitathatatlanul antijudaista szemléletet tükröz. Robert Kysar, a jánosi iratok elismert szakértője például odáig megy, hogy nem is antijudaistának, hanem egyenesen antiszemitának nevezi János evangéliumát. Hat pontban foglalta össze meglátásait arról, hogy miként kezeli János evangéliuma a zsidókat, illetve a judaizmust. Álljon itt ezek közül a négy legsúlyosabb vádpont:

Ha belépünk a gótikus hangulatú bethleni református templomba, aligha Bethlen Lajos síremlékére figyelünk fel először, melynek alsó és jócskán megkopott része, egy eléje helyezett támlás padtól eltakarva, amúgy se látszik. Sokkal inkább a kígyókat fogjuk kiszúrni: kígyó ötlik a szemünkbe a főbejárattal szemközti falon, Dávid csillagban, kígyóval találkozunk a főbejárattól jobbra egy síremléken, de – szájában almát tartva – koronás kígyó tekergőzik a szószéken is, ami azért eléggé meghökkentő, még akkor is, ha ez az alma valójában országalma, a kígyó pedig a bethleni Bethlenek címerállata.

 Ezt a koronás, szájában almát tartó kígyót látjuk Bethlen Lajos síremlékén is, melyet testvére, Gergely állíttatott neki, akiről a szöveg – nyilván a sorok között olvasva – legalább annyit mond el, mint a magáról a halottról.

Nem lehetett könnyű macskának lenni a Római Birodalomban. Az egyiptomi imádat után bizony nehéz idők jöttek a cicusokra, ha egy mágus közelében éltek. Noha a népszerűségük évezredek óta szinte töretlen, gyakori kellékeik a varázslásnak és a sötét praktikáknak. Élve kevésbé, inkább halva, mint az árnyékvilágban otthonosan mozgó, titokzatos lények.

A „modern” mágia, a mai sötét praktikák előszeretettel nyúlnak a latin nyelvhez, ami legalább olyan misztikusnak hat, mint egy félszemű fekete macska. Már maga a nyelv hangulata képes felidézni a démoni erőket. Olyan ősi, olyan titokzatos, ma már szinte elengedhetetlen tartozéka a mágiának. De mi volt akkor, amikor mindenki latinul beszélt? Amikor a nyelvnek nem volt olyan titokzatos ereje, mint napjainkban?

Kétségkívül a haláltánc(danse macabre, latinul: chorea mortis)volt a késő-középkor horrorja. Önálló műfajnak voltaképpen nem, inkább csak motivumnak nevezhetnénk, mely a középkor végén, a művészet minden formájában, festészetben, szobrászatban, zenében, és valószínűleg drámai előadásokban is megjelent. Persze, sűrűn használták, és nemcsak a késő-középkorban, a prédikátorok is, a bűnbánatra való felhívás eszközeként(memento mori, emlékezz a halálra),ám feltehetően nem ritkán öncélúan is, azaz a puszta borzongatás szándékával. Nyilvánvaló egyébként, hogy a haláltánc a memento mori-szerű prédikációkból fejlődött ki, hogy aztán egy horrorisztikus quasi-műfajjá nőjje ki magát.

Marosvásárhelyen,vagy ahogy régebben nevezték,  Újszékelyvásáron(Novum Forum Siculorum)az egyik ízléses, barokk épület homlokzatán van egy latin felirat, mely elég érdekes ahhoz, hogy felkeltse – és talán, egy röpke poszt erejéig, ébren tartsa – a Laudator olvasóinak figyelmét.

Állítólag ebben az épületben szállt meg a szabadságharc végnapjaiban Bem tábornok, és innen indult Petőfi társaságában a fehéregyházi csatába. A házban, még zöldfülűként, egy szűk hónapon át, én magam is laktam, de ez mellékszál, és különben sem indultam onnan semmilyen csatába.

Régi adósságom ez a poszt, mivel Komlódhoz, a Komlód völgyéhez, és így a komlódi kastélyhoz személyes szálak fűznek. Nem mernék megesküdni rá, de úgy emlékszem, hogy amikor legutóbb arra jártam, a kastély falára vésett latin epigramma, melyről alább lesz szó, még épségben volt. Mindig halogattam a lemásolását (lefotózását): minek lihegni, ott lesz az néhány hét múlva is, amikor legközelebb megyek. Nemrég kaptam néhány fényképet a szövegről, és kiderült, hogy nincs ott, legalábbis nem teljes épségben. Én meg azzal nyugtatom piszkálódó lelkiismeretemet, hogy biztosan készült az epigrammáról fotó, még mielőtt az utolsó három sor megrongálódott volna. A helyzet egyébként sem reménytelen: a költeménynek van egy korabeli (?) magyar quasi-fordítása, ugyancsak a kastély falára vésve, vagyis ha megpróbálkozunk a helyreállítással, nem kell teljes sötétségben tapogatóznunk.

A kastélyt Teleki-kastélyként tartják számon, noha a Wesselényi család építette, és csak valamikor a XIX. században lett a Telekiek tulajdona. A fenti, kissé elmosódott fénykép alapján is nyilvánvaló, hogy egy jó ízlésre valló, elegáns kastélyról beszélünk.

Gondolom, aligha lep meg bárkit is, hogy a különböző hadseregek, katonai alakulatok (is) szívesen választanak maguknak latin jelmondatokat. Az alábbi válogatást Bálint Ferenc olvasónk ötlete nyomán állítottam össze, és nyilván nem a katona, hanem egy (a szó minden értelmében) lateiner szemszögéből mutatom be a Laudator olvasóinak. A lista nem teljes, ezen az oldalon (persze a non cito credendum szellemében, vagyis nem minden infót készpénznek véve) ki-ki kedvére válogathat, és akár meg is oszthatja velünk, ha valami érdekeset talál, természetesen fordítást is mellékelve.

A Honourable Artillery Company a pápai Svájci Gárda után, a világ második legrégebbi állandó katonai alakulata. VIII. Henrik, a Rómától elszakadó király alapította 1537-ben.Jelmondatuk így szól: arma pacis fulcra, a fegyverek a béke támaszai. De persze lehet ennél jóval cinikusabban is értelmezni a mondatot: a háború a béke alapja.

A kereszténység, lényegét tekintve, nem egyéb, mint valódi epikúreizmus, Jézus pedig jobban megérdemli az Epikúrosz nevet, mint maga a kert filozófusa.

Egy ilyen mondatot ma sem lehetne leírni anélkül, hogy az ne váltana ki mély felháborodást egyfelől, röhögőgörcsöt másfelől. Pedig ezt a gondolatot nem egy főeretnek fogalmazta meg, nem is egy afféle Krisztus-kufár, aki felhígított kereszténységet hirdetve, próbálta volna azt piacosabbá tenni, hanem Rotterdami Erasmus. Egyik utolsó dialógusában, mely kihívóan Az epikúreus címet viseli, Hedonius (azaz a hedonista) és Spudeus (vagyis az igazságot buzgón kereső) beszélget. Hedonius, nyilván az idős Erasmus szócsöveként, ezt mondja a dialógus elején:

He. At mihi nulla secta magis arridet quam Epicureorum. Sp. Atqui inter omnes nulla damnatior omnium suffragiis. He. Missam faciamus hominum invidiam: fuerit Epicurus, qualem quisque velit: rem per se consideremus. Ille felicitatem hominis collocat in voluptate, eamque vitam iudicat beatissimam, quae plurimum habeat voluptatis, tristitiae quam minimum. Sp. Sic est. He. Quid dici potuit hac sententia sanctius?Sp. Imo clamitant omnes hanc esse vocem pecudis, non hominis. He. Scio: sed isti errant in rerum vocabulis. Quod si de veris loquamur, nulli magis sunt Epicurei quam Christiani pie viventes.

 

Ha még Szent Jeromosról, fordítók, könyvtárosok és régészek védőszentjéről sem állíthatjuk, hogy tévedhetetlen lett volna (noha bibliafordítása századokon át szentnek és megkérdőjelezhetetlennek számított), hogyan is lehetne ez elmondható olyan egyszerű halandókról, akiről alább lesz szó? Talán fölösleges bizonygatnom (a poszt végére amúgy is kiderül), hogy az alábbiakat nem frictionak (dörzsölés), azaz fricskának szánom, éppen ellenkezőleg. Anélkül, hogy a dolgok elejébe vágnék, annyit azért elárulok, hogy de me quoque fabula narratur, rólam is szól a történet.

Wilfried Stroh, nagysikerű Meghalt a latin, éljen a latin c. könyvében idéz egy mondatot Einhard Vita Caroli Magni c. életrajzából, annak bizonyítására, hogy a karoling korban is tudtak elegáns latinsággal fogalmazni. Mi több, Stroh szerint, a megelőző négyszáz évben ilyen eleganciával senki sem írt le latin szöveget.

 (…)Quanta potui brevitate complexus sum, operam impendens, ut de his quae ad meam notitiam pervenire potuerunt nihil ommiterem neque prolixitate narrandi nova quaeque fastidientium animos offenderem.

(…) Oly rövid formában tömörítettem a témát, amilyenbe csak lehetséges. Körültekintő voltam, nehogy kihagyjak bármi dolgot, ami tudomásomra jutott, de egyben nehogy a bűnébe essek azon elmék terjengős stílusának, akik semmibe veszik az új dolgokat. (Tipotex, fordította Dévény István, 148.old.)

 

„Magyarországon kevés a művelt ember; egész Európában olyan egyedülállóan kevés, hogy maga a népjellem látszik alkalmatlannak a magasabbrendű szellemi tevékenységre. Legfeljebb latinul tanulnak meg, még az eke szarvát tartó paraszt is.”

Az eke szarvát tartó magyar paraszt, aki érti a csíziót és latinul dünnyögi, ugyanakkor a műveletlenség, illetve a műveltségre alkalmatlan népjellem – hogyan fér meg ez a kettő egymás mellett? A fenti mondatot Philippus Andreas Oldenburger írta le a XVII. században, miközben – mert hja, messze van még az isteni Heine! – egyáltalán nem érezte szűknek német zekéjét.

Egy bájos XVI. századi karácsonyi dalt ajánlok meghallgatásra, melynek szövege – érzésem szerint –  talán korábbi, középkori lehet.

 

 

Gaudete, gaudete, Christus est natus
Ex Maria virgine, gaudete!

Tempus adest gratiae
Hoc quod optabamus,
Carmina laetitiae
Devote reddamus.

 

Gaudete, gaudete, Christus est natus
Ex Maria virgine, gaudete!

Deus homo factus est,
Natura mirante,
Mundus renovatus est,
A Christo regnante.

Gaudete, gaudete, Christus est natus
Ex Maria virgine, gaudete!

Ezecheelis porta
Clausa pertransitur,
Unde lux est orta
Salus invenitur.

Gaudete, gaudete, Christus est natus
Ex Maria virgine, gaudete!

Ergo nostra cantio
Psallat jam in lustro,
Benedicat Domino,
Salus regi nostro.

Némelyik egészen régi (amerikai viszonylatban, persze), egyik-másik újabb keletű, olyan is van, amelyik csupán két éves, vannak különösen is szépek és találóak, vannak banálisak és semmitmondóak, még egy helytelen is akad köztük – mindenesetre az USA huszonöt államának, vagyis a tagállamok felének van –tegyük hozzá:pillanatnyilag – latin jelmondata. Legtöbbjük az államok címerén vagy pecsétjén vagy mindkettőn szerepel.Túl unalmas lenne az összeset bemutatni, a közhelyeseket és banálisakat nem is érdemes, ezért úgy döntöttem, hogy ebben a bejegyzésben a (számomra) különösebb és érdekesebb darabokat ismertetem. Köszönet régi, hűséges olvasónknak, Portentumnak, aki a poszthoz szükséges kutatómunka nagy részét átvállalta.

Kezdjük az alapító államokkal. Aligha meglepő, hogy jelmondataik (a nem latin nyelvűek is) többnyire a függetlenségi háborúval, a zsarnokság lerázásával, az új kezdettel kapcsolatosak.

New York állam címerén a szabadság istennőjét látjuk, amint éppen a brit koronára tapos, illetve a jog istennőjét, szokásos ábrázolásban, bekötött szemmel. Lábaik alatt szalag fut, melyen ez áll: Excelsior. Ez egyben az állam mottója, és ugyanez látható a pecsétnyomóján is.

Minthogy az Excelsior – nyilván New York címerének hatására – cukrászdák, kávéházak, sportüzletek vagy éppen szállodák gyakori neve, tőlem már több ízben is megkérdezték, hogy mit jelent. Ilyenkor azt szoktam dünnyögni, hogy ez egy fellengzős szó, nem jelent az égvilágon semmit. Ez persze nem igaz, mert az excelsior az excelsus (kitűnő, magasba nyúló) középfoka hím és nőnemben, és azt jelenti: kitűnőbb, magasabb, kiemelkedőbb. Ha marketing-szakember lennék, bármennyire is flancosan hangzik ez az excelsior, nem ajánlanám egyetlen kávéház és hoteltulajdonosnak sem, mivel, mint tudjuk, a kiemelkedőbb, tisztesebb, a kiemelkedőnél, tisztesnél kevésbé kiemelkedő és tisztes.

Az utóbbi időben, valahányszor megnézem yahoo-s postafiókomat, egy bosszantó és rendkívül bugyuta reklám ötlik a szemembe: egy román szappanopera, telerománc vagy akármi reklámja latinul, azaz miként az alábbiakban kiderül, mégse egészen latinul, noha nyilván annak szánták.

A „te hogyan szeretsz” kérdésre három választ adtak a reklám készítői: sentimentus incertum, tridentis conjugalis, romanticus incurabilis. Erre az egészre talán kár is muníciót pazarolni, legjobb lenne bevágni a három képet a szövegekkel, és hagyni, hogy az olvasó halálra röhögje magát, de hadd lőjünk még ez egyszer utoljára ágyúval verébre.

Kezdem azzal, amibe igazából nem akarnék belekötni. A romanticus incurabilis egy román (átlag)olvasónak (is) egyből érhető, de gondolom a magyar olvasóknak sem okoz különösebb nehézséget: gyógyíthatatlan romantikus. A szó, mármint a romantikus, még szerepel is a Györkösy-féle magyar-latin szótárban, ami persze nem jelent semmit, mert pl. az oldalkocsis motorbicikli is szerepel, és olyan neve van, hogy legelrugaszkodottabb nyelvújítóink is megirigyelhették volna: automataria birota cum adiecto cisio. Romantikus szavunk gyökere amúgy természetesen (vagy nem természetesen) latin, a romanice (római nyelven) szóból ered. A roman (nyelvújítási szavunkkal: regény) olyan alkotást jelölt – kezdetben többnyire költeményt – mely nem klasszikus latin nyelven, hanem „rómaiul”, azaz a nép nyelvén íródott. A romanticus incurabilis tehát részemről rendben van. Más kérdés, hogy a romanticus szót a rómaiak egyáltalán nem értették volna, sőt még az is lehet, hogy gúnyolódásnak vették volna, de ez aligha lehet szempont új(abb) latin szavak alkotásánál. Azon viszont el lehet merengeni, hogy vajon melyik klasszikus latin szó fedné le leginkább a romantikus jelentéstartalmát? Én magam a fabulosus (mesés, csodás, mondaszerű, hihetetlen) melléknevet tartom a legalkalmasabbnak. Persze, föl lehet hozni ellene (és más, esetleg szerencsésebb, megoldások ellen is), hogy a fabulosus-ban nincs benne mindaz, amit romantikus szavunkba beleérzünk, s ez így is van, de egy szó, végül is használva telik meg jelentéssel, vagy különböző jelentéstartalmakkal.

Több mint egy év telt el azóta, hogy utoljára beleolvastunk Erasmus Bizalmas beszélgetések (Colloquia familiaria) című, magyarul - teljes egészében - még mindig hozzáférhetetlen írásába. Csak azt ne mondjátok, hogy nem hiányzott nektek Dezsőnk elegáns latinsága, hogy fordításaimat, álszerénységből, ezúttal ne említsük! Az alábbi dialógusnak, mely első ízben olvasható most magyarul, némi fordítói szabadsággal, a Bábeli lakoma címet adtam, eredeti címe Πολυδαιτία, Dispar convivium, azaz össze nem illők lakomája.Tollite, legite, vegyétek, olvassátok!

Már régóta furdal a kíváncsiság, hogy vajon a világ hány országának címerében található latin szöveg? Nos, utánajártam, és meglepő eredményre jutottam: jelenleg mindössze tizenöt országnak van a címerében latin jelmondat, mely egyúttal ugye, nemzeti mottó is. Ebből csupán négy európai, és aligha furcsállhatjuk, hogy kivétel nélkül újlatin nyelvű országokról van szó. A többi kilenc címer így oszlik meg a világtájak között: négy észak-amerikai, három afrikai, kettő karib-tengeri, egy dél-amerikai, egy pedig közép-amerikai. Suriname-ot kivéve, mindenik országban hivatalos státuszú valamelyik újlatin nyelv, vagy legalább regionálisan beszélik valamelyik újlatin nyelvet. Ami meg az európai országokat illeti: a négy közül három törpeállam, tehát csupán egyetlen olyan nagy európai újlatin nép van, melynek címerében latin jelmondatot találunk.

Ismerkedjünk meg a címerekkel.

A spanyol címeren,a – nyilvánvalóan Heraklész oszlopait szimbolizáló – koronás oszlopokon körbefutó szalagon ez áll: plus ultra. A magyar Wikipédia szerint ez annyit tesz: tovább felfelé. Ám ez, enyhén szólva, pontatlan fordítás. A plus ultra, miként a spanyol más allá is, azt jelenti: egyre tovább. A mottó egyébként V. Károly német-római császár, spanyol király személyes jelmondata volt, és utalás az ismert non plus ultra mondatra, melyet, mint tudjuk, Heraklész írt fel az általa készített oszlopokra, figyelmeztetésül a hajósoknak, hogy onnan nincs már tovább. Károly dacos és öntudatos mottója azt fejezi ki, hogy nincsenek határok, nincs átléphetetlen és fölülmúlhatatlan egy olyan uralkodó birodalmában, ahol „nem nyugszik le a nap”. Hát persze, már jócskán Kolumbusz után vagyunk, az ősi figyelmeztetés pedig érvényét vesztette.