Már az előző posztomban is utaltam rá, majd kommentjeimben - egy másik kommentelővel, Cynarával vitázva - egészen határozott kijelentéseket tettem annak kapcsán, hogy a magyar latinoktatásban változás kell. Hadd idézzek hozzászólásaimból, mivel azokban már leírtam a dolog velejét:

Most néztem meg az asszonnyal az "Egy lányról" (An Education) c. filmet, amelyben a latinnak is jutott némi - persze méltatlan - szerep. Hogy az is értse, aki még nem látta (spoilerveszély nulla): van egy londoni kamaszlány, akit szülei Oxfordba szánnak, angol irodalom szakra (ez ugye most egy szaknak értendő!). Jól is megy neki a tanulás a gimiben, kivéve persze a latint, mert az még egy olyan okos és stréber lánynak is kínzás, mint hősnőnk. Az egyik jelenetben a latintanárnő (Mrs. Wilson) zord arccal osztja ki a Vergilius-dolgozatokat, s ezt mondja:

MRS WILSON: Test results for the Virgil translation. We will start from the bottom...Patricia. Absent. Margaret. 48%. Jenny... 52%. That would just about scrape
a pass in the exam proper. Not good enough for Oxford candidates.

MRS WILSON: A Vergilius-fordításból írt dolgozat eredményei. Kezdjük a legaljától. Patrícia: hiányzott. Margaret: 48%. Jenny... 52%. Ezzel éppen csak megfelelnél a vizsgán. Nem elég jó az Oxford-felvételihez.

Ünnepi igeszakasz Lukács evangéliuma 24. fejezetéből (1-12. vers). A Nova Vulgata szerint. Olvassa mindenki bátran, maga a textus annyira ismerős, hogy a megértés könnyű lesz - hajtás után azért ott a magyar fordítás is. (A képet köszönöm GG-nek.)

1 Prima autem sabbatorum, valde diluculo venerunt ad monumentum portantes, quae paraverant, aromata.
2 Et invenerunt lapidem revolutum a monumento;
3 et ingressae non invenerunt corpus Domini Iesu.
4 Et factum est, dum mente haesitarent de isto, ecce duo viri steterunt secus illas in veste fulgenti.
5 Cum timerent autem et declinarent vultum in terram, dixerunt ad illas: “ Quid quaeritis viventem cum mortuis?
6 Non est hic, sed surrexit. Recordamini qualiter locutus est vobis, cum adhuc in Galilaea esset,
7 dicens: “Oportet Filium hominis tradi in manus hominum peccatorum et crucifigi et die tertia resurgere”.
8 Et recordatae sunt verborum eius
9 et regressae a monumento nuntiaverunt haec omnia illis Undecim et ceteris omnibus.
10 Erat autem Maria Magdalene et Ioanna et Maria Iacobi; et ceterae cum eis dicebant ad apostolos haec.
11 Et visa sunt ante illos sicut deliramentum verba ista, et non credebant illis.
12 Petrus autem surgens cucurrit ad monumentum et procumbens videt linteamina sola; et rediit ad sua mirans, quod factum fuerat.
  

Az egész szenvedéstörténet talán legmegrázóbb részlete az, hogy Szűz Mária jelen van, amikor Jézust keresztre feszítik. (Jn 19,25-27.) Az anya szenvedését, gyötrelmeit verseli meg gyönyörűen a Stabat mater szekvencia, amely valószínűleg Jacopone da Todi szerzeménye, s amely a leghíresebb a Mária-siralmak között. Népszerűsége később is megmaradt, mivel a trienti zsinat nem rostálta ki a liturgiából, így számos nagyszerű feldolgozása született. De ne szaladjunk előre! Lássuk előbb a szöveget (az ékezetek a hangsúlyokat jelölik)

:

Nem akarok beállni azok sorába, akik Dan Brown örökbecsű regényeinek "titkait", "csalásait", "lopásait" akarják leleplezni, s jó pénzért kiadni. Kicsit is művelt ember számára ezek a regények amúgy is, hát, viccesek. Volt azonban egy mozzanat az "Angyalok és démonok" c. filmben, amely mellett egyszerűen nem tudok elmenni, pontosabban, nagyon jót röhögtem rajta. (Filmen láttam egy gyenge pillanatomban, a könyvet nem olvastam - ebben, vagyis a könyv megfelelő helyének kikeresésében kérem majd a segítségeteket!)

:

Adagia II.

Verba volant, scripta manent, tartották a régiek. De mert jól tudták, mit ér a scripta, ha nem áll mögötte a megvalósítására törekvő szándék aranyfedezete, ezért amit mi „pusztába kiáltott szónak” mondunk, azt ők elegáns oxymoronnal éppen hogy az íráshoz kapcsolták: in aqua scribere, „a vízre írni”.

Tudta ezt Erasmus is, amikor az In aqua scribis mondást is beemelte (1.4.56. számmal) a hiábavaló dolgokról szóló antik közmondások közé – Aethiopem lavas, szerecsent mosdatsz, Ferrum natare doces, vasat tanítasz úszni, Cribro aquam haurire, szitával mered a vizet, Parieti loqueris, a falnak beszélsz, és így tovább – amelyek az Adagia 1.4. centuriájának jó felét kitöltik, s amelyeket Baranyai Decsi János az 1598-as magyar Adagiában közösen egyetlen magyar megfelelővel fordított: Haszontalan dolgot czeleködni. Valószínű, hogy a német típusú kályhatüzelés még nem volt annyira elterjedve, hogy ismerhesse és az in aqua scribis megfelelőjeként közölhesse azt a mondást: felírni a kéménybe korommal.

Álprobléma? Dehogy! A Google lassan az egyik legfontosabb nemzetközi szó lesz, s minden nyelvnek meg kell küzdenie azzal, hogy megfelelő szóval fordítsa le nemcsak a Google-t, hanem a to google-t (tkp. "Google-on keres" intranzitív és tranzitív igeként egyaránt). Én pl. munkanapon biztos használom a Google-t átlagban harminc alkalommal, s nyilván mások is: annyira életünk részéve vált, hogy kell rá egy ige. A magyarban a gugli, illetve a "(rá)guglizik (vmire)" van terjedőben, de ez azért elég viccesen hangzik. Vajon el fog tűnni a vicces mellékzöngéje, vagy valami más jön helyette? Nehezen látható előre.

Adagia I.

Görög barátnőnk, Poly rakta fel blogjába a Focus német magazin legfrissebb számának címlapját, amelyen a milói Vénusz látható görög zászlóval körbetekerve, amint jobbjával félreérthetetlen gesztust tesz. „Az eurocsalád csalói”, hirdeti a címlap a görög költségvetési botrányra utalva, s a cikk egyszerű kulcsot ad a német olvasóknak a helyzet értelmezéséhez: „A görögök szépen berendezték életüket a fekete munka, adócsalás és »fakelaki« [kenőpénz] háromszögében. Nyilvánvaló, hogy a vesztegetés, korrupció és adócsalás a vérükben van.” Poly ezeknek az egészen Odüsszeuszig visszavezethető sztereotípiáknak az elemzését a görögség egy képi sztereotípiája, a milói Vénusz különféle „módosított” változataival illusztrálja.

E napsütéses - bár az idő előrehaladtával egyre borongósabb - vasárnapot, és a vele jövő, régen várt tavaszt akarom köszönteni az alábbi híres Vivaldi-motettával. "Földi béke keserédes", írja az ismeretlen szerző (feltehetően középkori, versformája ugyanaz, mint a dies irae-é stabat mater-é), csak Krisztusban van igaz megnyugvás. Aztán vannak még a versben bűnök, kínszenvedések, amelyek között a keresztény lélek békében él, mert megelégszik Krisztus szeretetének a reményével. Erre írt darabot Vivaldi, s nem hazudtolta meg magát.

Íme a vers szövege, eredetiben és saját fordításomban:

Hétköznapi latin II.

Anyai nagymamám úgy évente egyszer elmesél nekem egy történetet, tekintettel arra, hogy filosz vagyok. A történet szerint, amikor még az apácákhoz járt gimnáziumba (utána tanítónő lett), ő és barátai jól megtréfáltak egy diáklányt. Arra kérték ugyanis, hogy menjen el a gyógyszertárba, és vegyen kaniszmergát (így mondta, g-vel). Szegény leány persze pórul járt, a patikában kinevették, hiszen a kért "gyógyszer" (helyesen: canis merda) azt jelenti, hogy - ne szépítsük - kutyaszar.

A történetben az az érdekes, hogy biztosan nem az X városi lánygimnázium diákjainak agyából pattant ki. A Hargita Népe c. folyóirat egyik 2005-ös számában hasonló történetet mesél el Dr. Zólyomi Gergely Valéria, a "Mádéfalva első gyógyszerésze" c. karcolatában:

 Mikszáth-jegyzetek III.

A honfoglalás és a kereszténység felvétele után a magyar nyelvbe sok latin szó került, de ezeket anyanyelvünk oly erősen átszőtte, sajátjává tette, hogy már igazi magyar szavaknak tűnnek. Iskola, oltár, rózsa, galamb - csak az avatott szemek látják, hogy ezek latin eredetűek. Az írásbeliségben a 16. századig a latin az uralkodó, majd jön a magyar nyelv diadalmenete, Károlival, Pázmánnyal, Balassival. De korabeli anyenyelvünk bizonyos tekintetben szegényes és népnyelvi volta hamar kitűnik, ha újkori magyar hivatalok, tisztviselők, vagy csupán állami hivatalt viselt emberek "magyar" (valójában latin-magyar) nyelvű levelezését olvassuk. Lássunk egy példát, éspedig a műfaj egyik klasszikusának, a szatmári békét megkötő Károlyi Sándornak a naplóját:

"Szegvárra jöttem által, holott is hasonló negligentiát [hanyagságot] tapasztalván, töttem dispositiókat [rendelkezéseket]".

Több email érkezett hozzám tegnap és ma is, hozva a "bombahírt", hogy Mesterházy Attila bajai szórólapján latin szöveg áll, legalábbis annak tűnik (l. a fotót). Természetesen a Magyar Nemzet robbantotta a "botrányt", de hozta pl. a Vastagbőr is. Az utóbbi kommentjeiben már elég sokan írták, hogy ez bizony egy lorem ipsum, vagyis halandzsaszöveg. Mit is jelent ez? Nos, a lorem ipsum egy olyan kvázi latin textus, amely szándékosan el van torzítva, hogy semmit se jelentsen. Szerkesztők, tördelők használják az íráskép, tipográfia, betűtípus kipróbálására. Az a jó benne, hogy mivel nem jelent semmit, nem vonja el a szemlélő figyelmét a szöveg értelme, csak az összképre (betűtípus, tördelés stb.) figyel.

Mikszáth-jegyzetek II.

Amici et amicae!

Nagy örömömre szolgál, hogy egy kiváló kolléga kiváló írását mutathatom be nektek. Burqus, akinek a blogja legnagyobb kedvencem, Mikszáth egyik tárcája kapcsán írt egy bejegyzést, folytatva ezzel az általam megkezdett Mikszáth-tematikát. Nekem nagyon tetszett, és bár örülnék, ha azt hinnétek, hogy én írtam, conscientia motus (lelkiismeretemtől indíttatva) ideszúrtam ezt a bevezetést, hogy senki sem legyen tévedésben a szerzőségről. (G.d.M.)   

Mikszáth tárcáinak vibráló elevenségéhez nagyban hozzájárul az a rengeteg utalás, amelyet a legkülönfélébb korabeli forrásokból merít, a napi pártpolitikai csatározásoktól (amelyek akkor sem voltak sokkal gusztusosabbak, mint ma) a folyosói pletykákon és a népi latinságon át egészen az újsághirdetésekig, akár a tegzeslárva, amely a tó fenekének törmelékéből épít magának sokszínű és egyedi házat. A kortársak számára az utalások nagy része éppolyan érthető volt, mint nekünk a „Sün!” vagy a „nem kicsit, nagyon”. De hogy a mai olvasó is megértse ezt a bonyolult és eleven hátteret, ahhoz jóformán bekezdésnyi lábjegyzetre van szükség Mikszáth minden egyes sorához. Ám ezek a bekezdések, s a bennük kirajzolódó rég eltűnt világ alkalomadtán éppolyan élvezetesek lehetnek, mint az az egyetlen sor, amelyet kifejtenek.

Az index neve már önmagában latin (jelentése ugye "mutató", de besúgót, "feladó"-t is jelentett, mármint aki feladta ellenségeit a hivataloknál), mi lenne, ha egyszer latinul jelenne meg a címlapja? Valahogy így. A "belföld" rovat (persze ilyen rovat az indexen nincs) címeit fordítottam le, a kb. 10.30 órakor látott állapot szerint (a magyar címek linkként működnek). Szerintem a latin kiállta a próbát, mindent frappánsan le lehetett fordítani. (Néha egy kicsit kellett körülírni, de ezt sem lett volna muszáj. Hiszen ahhoz, hogy mit jelent pl. az MSZP rövidítés, egy magyar olvasónak ugyanúgy háttértudásra van szüksége, mint  egy latinnak.) Persze ha hibát láttok, vagy jobb ötletetek van, hajrá!

Mikszáth-jegyzetek I.

Aki szereti a magyar történelmet, főleg a pipafüstös "régi Magyarországot", az szereti Mikszáthot. Ez olyan erős összefüggés, olyan megdönthetetlen axióma, hogy magyarázatra alig szorul. Mikszáth kicsit olyan, mintha mindig gyerekeknek mesélne, jóízűen, humorral, néha adva egy-egy barackot a lurkók fejére; csak a történet végén sejlik fel az a rendkívüli bölcsesség és kíméletlen éleslátás, amellyel látta és láttatta saját hazáját, honfitársait.

És persze aki szereti a latint, az is szereti Mikszáthot. Olyan kort idéz meg - noha 1849-ben született! - ahol a latin, pontosabban annak nyelvként való használata félig még a mindennapi élet része; műveiben lépten-nyomon felbukkan egy-egy deák szó vagy kifejezés, remekül színezve azt a hajdani vármegyei világot, amelynek virágzását már nem, lassú eltűnését még megérhette.

Feliratok V.

Maradjunk még Pozsonyban egy kissé (l. az előző feliratos bejegyzést), sőt, maradjunk a Mihály utcában, csak éppen áthaladván a Szent Mihály torony boltíve alatt, kezdjünk el sétálni a Főtér felé. De most ne csábítsanak el minket sem az utunkba eső jóféle  sörözők, ahol nagyszerű erős szlovák és cseh cerevisiát lehet inni, sem a kissé drága, de nagyon jóízű csokoládé-különlegességeket áruló kis cukrászda-kávézó, sem pedig a valamivel feljebb fekvő antikvárium, amely ugyan meg sem közelíti pesti rokonai színvonalát, kis szerencsével mégis rábukkanhatunk polcain egy-két unikumra. Persze mindezt be lehet majd pótolni, de most feliratra vadászunk. Még az Országház előtt van egy csinos és szépen felújított polgárház, amely előtt érdemes megállnunk. Az ízléses renoválás, a stukkók, oszlopok, külső faldíszek rendbehozatala a szlovák restaurátorokat dicséri, minden elismerésünk az övék. Az ő érdemük az is, hogy a ház kapuja fölött olvasható felirat és címer ma a régi pompájában díszeleg, a szöveg rekonstrukciója MAJDNEM tökéletes. De csak majdnem! Lássuk!

Kedveseim!

Nos G.d.Magister admninistrator diarii "Laudator temporis acti" nominati, memoriae commendamus quibus expedit universis, (azaz mi, G.d.Magister, a "Laudator temporis acti" nevű blog adminisztrátora emlékezetül adjuk mindenkinek, akit illet), hogy zászlót bontott a Collegium Laudatorum (Laudatorok kollégiuma), vagyis a blog közösségi oldala. Egyelőre még csak találgatom, mire lesz ez jó; de arra mindenképpen, hogy a közös érdeklődésű látogatók megismerjék egymást, erősödjön a blog iránti szolidaritás, az összetartozás érzése, és hasonló nagy szavak. Talán könnyebb lesz az információáramlás is, a közösségi oldalon lehet képeket feltölteni, témákat, ötleteket ajánlani, stb.

Várom az ötleteket, hogy ti mit gondoltok ennek az új lehetőségnek a kihasználásáról. Bele lehet szólni abba is, hogy mi legyen a közösség profilképe (most egy szép pompeii falfestmény), de akár abba is, hogy mi legyen a neve. De legfőképpen csatlakozattok, csapjatok fel ti is Laudatornak!

Hétköznapi latin I.

Csodálatos a szavak élete. Kosztolányinak van egy remek esszéje erről. Azt írja, hogy a szavak közül egyesek eltűnnek, meghalnak, mások nyugdíjba mennek, van amelyik lefokozva, egy-egy mondásba, szófordulatba visszaszorulva tengeti az életét (tegye fel a kezét az, aki tudja, mit jelent mondjuk a "sok van a rovásán"-ban a "rovás", vagy pl. a "pellengérre állít"-ban a pellengér. Stb. stb.). Aztán vannak szavak, amelyek elképesztő életutat futnak be, nyelveken, kultúrákon keresztül.

A minap vittem a gyereknek nápolyit a bölcsibe, mert iszonyú éhes, amikor érte megyek (növésben van). Nézegettem öltöztetés közben a nápolyi csomagolását, s olvasgattam a feliratokat (vannak ilyen emberek, akik állandóan olvasnának. Ezt nem büszkeségből mondom. De nyilván vannak sorstársaim, akik a majonéz apróbetűs részét is kivülről fújják már.) Azt mondja a nápolyi felirata, hogy mogyorókrémmel töltött ostya. Honnan ered az ostya? Szlávosnak hangzik, de valóban az?

Feliratok IV.

Aki Pozsonyban jár, legjobb, ha a Szent Mihály-kapun keresztül közelíti meg a régi belvárost. E kapu volt régtől fogva a város fő bejárata. Már 1410-ben említik. Komoly erődítmények védték, s persze a kapu fölött magasodik a Szent Mihály-torony is, a város egyik dísze és jelképe, miként Sopronnak a Tűztorony. Belsejében szerény kiállítás látható történetéről, és ki lehet menni a körerkélyére is, ahonnan csodás kilátás nyílik a belvárosra, különösen pedig a Szent Mihály utcára. Eme utca többek között azért érdekes, mert itt található az ún. újabb Országház épülete. A hatalmas építményben - amelyet még Mária Terézia építtetett 1753-ban - üléseztek a magyar rendek 1802-1848 között. Vagyis e helyütt történt Széchenyi felajánlása az Akadémiára, itt mondták ki 1844-ban a magyar nyelv államnyelvi státusát, és e helyütt hozták meg az áprilisi törvényeket, azaz mondták ki pl. a jobbágyfelszabadítást. Nemzeti emlékhely ez, feleim, és ha lehet mondani, nemzeti zarándokhely kellene, hogy legyen. Manapság az egyetemi könyvtár található benne; belsejében már semmi nem emlékeztet a régmúltra. De hogy visszakanyarodjak mondandómhoz, nemcsak az Országház épülete, hanem a Szent Mihály torony is különleges, elgondolkodásra késztető hely lehet az idelátogató honfitársaimnak. E tornyon fotóztam le ugyanis hajdanán egy feliratot, amelyet 1712-ben helyeztek el, s amely a mai magyarok számára szinte háromszoros jelentéssel bír. Íme:

Amikor a Laudatort dicsérik...

Napoletano jelezte nekem, hogy a Magyar Narancsban kaptunk egy elismerő kritikát. Az írás itt olvasható. Ezúton köszönjük meg az urfi álnevű újságírónak a méltató szavakat, amelyek azért is kedvesek nekünk, mert a szerző láthatóan tisztességesen átböngészte a blogot, és - szerintem - jó dolgokra mutatott rá. Köszönjök még egyszer.

Persze egyrészt nagyon jó érzés olvasni egy ilyen recenziót, de nálam rögtön az a következő gondolat, hogy jaj, vajon megérdemeltem? Jaj, nem írok elég posztot, nem dolgozok eleget a posztokon, hajajaj. Persze aztán ennek az izgalomnak megvan az eredménye is, mert csupa jó téma jut az eszembe, amiről szívesen írnék, s ez némileg megnyugtat.

Nem szabad kényszerből írni, ezt mindig megfogadom. De közben ez sem igaz, mert szeretem azt hinni, hogy ide szívesen járnak vissza néhányan, s ezért nincs képem ahhoz, hogy hetekig csalódást okozzak nekik. De hadd panaszoljam el régi bánatomat újra, miszerint: Bárcsak én is olvashatnék már a laudator-on mások által írt pompás bejegyzéseket! Loge régen írt pár nagyszerű dolgot, de hát ő pedagógus, örül, ha nem alszik el este vacsora közben. Tehát ismét kérek minden vállalkozó szelleműt, hogy ha belészorult valami, ossza meg! De addig is örüljön velem, aki erre késztetést érez!  

Az egyik utolsó bástyája a mai latinnyelvűségnek a jelmondatgyártás: még mindig divatos, sikkes dolog címer, logó alá, fölé, köré latin szavakat vésni, mert az patinát, titokzatosságot kölcsönöz (fotónkon az 1899-ben alapított Pall Mall hivalkodó címere, rögtön két - elkoptatott -jelmondattal).  Hovatovább ezek a latin szavak már csak olyanok, mint valami stilizált díszek, ornamentikák egy bronzkori edényen: jelentésüket, eredeti szerepüket ma már szinte senki nem ismeri, hatásuk csupán esztétikai. Persze örülni kell, hogy legalább ez még számít, hogy legalább ilyen formában még létezik a latin (ha már ez sem lesz, menedékjogot kérek a Vatikánban, muhaha). Elárulom: én is fordítottam már jelmondatot egy cég kérésére. Sőőőt! Magánszemélyeknek is fordítottam, méghozzá olyan jelmondatokat, amelyek aztán tetoválás formájában felkerültek a megrendelőre. Ez egyre menőbb, és végülis jobb, mintha - a régi városi legenda szerint - a csipős savanyú leves kínai nevét tetoválná magára a deliquens. Most pedig megjelent egy pofonegyszerű program - nyilván válaszolva a fogyasztói igényekre -, amellyel bárki faraghat magának egy "mezítlábas" - azaz nem túl bonyolult - jelmondatot.

Örkény-jegyzetek II.

Amikor elolvastam, tudtam, hogy ezzel még akarok valamit. S rá is jöttem, hogy mit: le akarom fordítani latinra. Ez voltaképpen céltalan dolog, de ha valaki szeret egy nyelvet, mindig benne van a késztetés, hogy kipróbálja: egy neki tetsző szöveget át tud-e ültetni arra a másik nyelvre, vajon nem veszti-e el az erejét, a szépségét az adott mű a fordításkor (lost in translation).

Úgy vélem, hogy az alábbi Örkény-novella latinul is tisztán cseng és ugyanúgy megrázó, mint eredetiben. Ez persze inkább Örkény érdeme, nem az enyém. Meg talán a latiné, mint közvetítő nyelvé: éppen a kontraszt miatt, ami a novella tartalma és a klasszikus, letisztult idióma között van. (L. még Radnóti eklogáit.) Ha valakinek van kedve, fordítsa le e rövidke de csodálatos egypercest az általa szeretett és ismert nyelvre.

(Magyar eredeti a hajtás után. A latinosokat kérem, előbb olvassák el a latint, s mondják el, érthető volt-e: persze ez csak akkor működik, ha nem ismerik a művet)

Újraolvasom az Örkény egyperceseket. Képtelen gondolat jutott az eszembe: Örkény engem Mikszáthra emlékeztet. Szelíd irónia, humor: Mikszáth is ezekkel a finom eszközökkel mutatta be a kiegyezés utáni Magyarország visszásságait.

De nem emiatt írok, hanem egy meglepő jelzőn: Örkény a "Családunk szeme fénye" című, egy piperkőc és az öregedést elviselni nem tudó agglegény-rokonról szóló novellában írja: eme rokon volt "a budapesti arbiter elegantiarumok doyenje". Arbiter elegantiarum: még egy kicsit nekem is kutatnom kell az agyamban. Hát persze: Tacitus szerint így nevezték Petroniust, a nagyszerű Satyricon szerzőjét. A kifejezés mai fogalmaink szerint "divatdiktátor", pontos fordításban "a választékos dolgok bírája", vagyis ő döntötte el, mi divatos és sikkes, és mi nem. Ám Petroniusra is az várt, mint Senecára: Nero előtt kegyvesztett lett, így az öngyilkosságot választotta.

Én csak azon ámulok, hogy Örkény milyen könnyedén firkantja oda ezt az epikus jelzőt hőse neve mögé. Nyilvánvalóan egy kiváló humán képzést kapott ember esetében ez természetes, hogy ilyesmi az eszébe jut. Az már még csodálatosabb, hogy Örkény úgy gondolhatta: az olvasóközönsége is tisztában van a kifejezés jelentésével. Persze ekkor a hatvanas években járunk, s Örkény olvasóinak bizonyára nagy százaléka részerült latinoktatásban anno...

Két tanulságos eset két tévécsatornával

Igen, fel kel tennem a kérdést, hogy hogyan bánjon a blogger a médiával, mert már másodjára estem pofára ebben a témakörben. Első alkalommal a tv2 nyúlta le szépen az egyik írásomat, miután nemet mondtam arra, hogy a Magellánban (?) interjút adjak nekik. Nemet mondtam, de kértem őket, hogy ha már felhasználják az anyagomat, ugyan említsék már meg a blog nevét. Megígérték, de nem állták a szavukat.

Magyar történelmi latinságok V.

A Ghymes albumát hallgattam a gyerekkel (Bennünk van a kutyavér), s feltűnt, hogy a Gergelyjárás című számukban két helyen is latin(nak tűnő) szövegrészletek vannak. A teljes élmény kedvéért íme a teljes szám - persze nagyon jó, tessenek meghallgatni. A youtube-on érdekes árukapcsolással Klebelsberg Kunót ábrázoló fotókat rakott be a klip készítője (persze értem én, hogy iskola meg Klebelsberg, de akkor sem illik össze a kettő).