A minap került a kezembe kevés számú 18. századi könyveim közül egy kedves kis darab: Ovidius Tristiá-jának kommentárokkal ellátott kiadása 1749-ből, a jezsuita iskolák tanulói számára. A kötet nagyszombati kiadás, tűrhető, bár nem nagyigényű tipográfiával. A kommentárok néhol elég szájbarágósak, máshol viszont kimondottan hasznosak.
Latinosoknak: Pl. az első elegiában, a 3. sorban: "Vade sed incultus, qualem decet exulis esse" - "Menj (t.i. Rómába, könyvem), de dísztelenül, amilyennek illik lennie egy száműzöttének (t.i. száműzött könyvének)", a "qualem decet exulis"-hoz ezt fűzte: "Habe talem habitum, qualis illis proprius est, qui in exilio, in squalore nimirum et sordibus incedunt exules" (Legyen olyan külsőd, mint amilyen azoknak van, akik száműzetésben, szennyben-piszokban járnak száműzöttként"). (l. p. 7.) Ez szerintem felesleges volt, a szöveg teljesen világos.
A kötéstábla belsején és a szennylapokon található bejegyzések nagyon érdekesek. Ismeretes, hogy ide gyakran bejegyezték a nevüket a tulajdonosok, tollpróbát (probatio calami) végeztek, s olykor verseket is faragtak. Ezek különös alfaja a tolvakojat előre is átkozó versike, amivel már korábban is találkoztam, de a mondott kötetben ennek igen szép példáját láthatjuk:.