Carissimi, Stephanus Nugator barátunk jelentkezett ismét egy írással a Királyhágón túlról, amelyben a dési templom egy másik rejtélyes feliratát igyekszik megfejteni, elég szerencsésen, de azért talán lesznek még megjegyzések részetekről is. Epigráfusok, előre! (G. d. Magister)

Akik olvasták, talán még élénken emlékeznek az Ilyen felirat nincs is című bejegyzésemre. Nem tudom, ki hogyan volt vele, de engem az értelmezhetetlen halandzsa-szövegnél is jobban nyugtalanított az, hogy miként kerülhetett egy ilyen szöveg a dési templom falára. Íme, a felirat (megoldási javaslatokat l. a linkelt bejegyzésben és a kommentekben):

SACRAE AEDIS HUJUS HOTE D’ISTAE RASI AM SZACSVAI ODOM PROPUSE STOPU OIO ETLO COHUIC AFIOSAE HABITATIONS TAIVEN

Megfejteni nem sikerült, csaknem lehetetlen is egyébként, de arra a kérdésre, hogy miként került ez a loremipsum a templom falára, ezúttal egész pontosan válaszolni tudok. Nos, bármennyire is hihetetlen ma már, 1989 előtt gyakorlatilag – néhány kiemelt fontosságú műemléket leszámítva – Romániában nem volt műemlékvédelem, főleg, ami a magyar vonatkozású műemlékeket illeti. Ez azt jelenti, hogy a dési templomot és persze nemcsak, egyszerű építési vagy felújítási engedély birtokában javítani lehetett. A fenti feliratot közönséges szobafestő vagy kőműves „javította”, vagyis minden betűt, amit felismert vagy felismerni vélt, újra felpingált a kijavított falfelületre. Innen a halandzsa. Történt pedig mindez anno 1960.

Lecturis salutem! Szombatra egy kis ábrándos, melankólikus városnézés Brassóban Stephanus Nugatorral: tökéletes. Tartsatok vele ti is! A szerkesztést meg még tanuljuk! (G.d.Magister)

 

A cím akár így is hangozhatna: Brassó, ahol Európa kezdődik. Mert végül is ott kezdődik, ahol a templomokon, középületeken latin feliratokkal találkozunk. Brassó pedig szinte kényezteti a latin feliratok szerelmeseit. Nemrég, átutazóban néhányat lekaptam, ezeket osztom meg most veletek.

Carissimi, a laudator végre feléled e mai napon augusztus végi kábulatából, s reményeink szerint ontani fogja a posztokat. Már csak azért is, mert itt van Stephanus Nugator kollégánk, akiben buzog a munkakedv: most például arról ír, hogy a vetőmagnak sem árt, ha van egy kis humora. :) (G.d.Magister)

 

Ahogy a cím is jelzi, egy sorozatot szeretnék elindítani, melyben a Vulgata érdekességeit mazsolázgatom. Persze az, hogy lesz ebből sorozat vagy sem, főként azon múlik, mennyire vagytok vevők rá. Vágjunk hát bele!

A magvető példázatának Lukács evangélista szerinti változatában ezt olvassuk:

 Et aliud [sc. semen] cecidit supra petram: et natum aruit, quia non habebat humorem. (Luk. 8,6)

 

Természetesen, az idézett szövegben szó sincs semmiféle humorról. Íme, a fordítása a legújabb revideált Károli Biblia szerint: némely [mag] kősziklára esett, és amikor kikelt elszáradt, mert nem volt nedvessége. A humor tehát nedvességet jelent. De ha valaki latinul olvassa a szöveget – már feltéve, hogy van humora – önkéntelenül  is a humorra, annak modern jelentéstartalmára asszociál. No de hogyan lett a nedvességből  humor? A humortalan emberre vagy írásra szokás azt mondani, hogy száraz. Vajon a humor szó jelentésváltozásának hátterében az állna, hogy az (élet)nedvektől duzzadó, vagyis az egészséges, kiegyensúlyozott kedélyű emberről lehetett feltételezni, hogy humora van? Hát nem egészen! A latinban egyébként, a humor megfelelője a sal, melynek elsődleges jelentése: só. Nézzük, hogyan kell használni Cicero szerint: 

Huic generi orationis aspergentur enim sales, qui in dicendo nimium quantum valet; quorum duo genera sunt, unum facetiarum, alterum dicacitatis. Utetur utroque.

Mint ismert, megint kiszivárgott valami tervezetféle az oktatási államtitkárság háza tájáról, amelynek az a leglényege, hogy ne angolt tanuljon a gyerek elsőként az iskolában, mert az úgyis ragad rá, mint a kosz. Helyette valami jó kis újlatin, szláv, sőt, akár a latin nyelvvel is bajlódhatna a kisdiák, s azután már sokkal könnyebb lenne az angol is. De lássuk az inkriminált szövegrészeket (via Vastagbőr):

"Szerencsés, ha az első idegen nyelv nem az angol, didaktikai okból. Az angoltanulás kezdeti, nagyon gyors és látványos sikerei azt a tévképzetet kelthetik a tanulókban, hogy idegen nyelvet ilyen egyszerű tanulni. (...) Az angol nyelv ismerete alapkövetelmény lenne, de a dokumentum előnyben részesítené a neolatin nyelveket, például a franciát és a spanyolt, illetve a németet. A stratégia azt támogatná, hogy az általános iskolákban ne első, hanem második nyelvként oktassák az angolt. A kormány tervei szerint az első nyelv tanítását legkésőbb az általános iskola negyedik osztályában kellene elkezdeni, a második idegen nyelv oktatása pedig hetedikben kezdődne."

"Megoldási javaslatunk az első idegen nyelv megválasztására: valamilyen ösztönzésben részesüljön az az iskola, amely nem az angolt indítja első nyelvként. Ez az ösztönzés nem szükségképpen anyagi jellegű lenne. Lehetne akár valamiféle minősítés azon iskoláknak, amelyek a nyelvi-kulturális többszínűség jegyében kínálnak más első, élő nyelvet, vagy a latint. Ha a latint első nyelvként oktatnák, nem kétséges előttünk, hogy ez a javaslat a szülők éles tiltakozását váltaná ki."

"Azért hasznosabb első nyelvként egy latin vagy egy szláv nyelvet tanulni, mert az angolt ez után könnyebb elsajátítani. Ha valakit korábban megtanítanak egy másik nyelvre, akkor szinte észre sem veszi, hogy mellette az angolt is meg tudja tanulni - azért, mert az informatikától kezdve a nemzetközi zenei életig és a molekuláris biológiáig szinte sajnos csak angol szavakat használunk." (Dux László felsőoktatási helyettes államtitkár)

 

Igen, kedves szakértők, az én tiltakozásomat is kiváltaná, méghozzá az élesebbik fajtát, ha a tízéves gyerekemnek latint vagy valamely újlatin nyelvet kellene kötelezően tanulnia. Igenis az angollal kell kezdeni, éppen azért, hogy interneten, külföldiekkel való kommunikációban ne legyen problémája. A nyelv ugyanis Facebook-on meg Youtube-on keresztül nem ragad, hanem éppen fordítva: jól kell tudni ahhoz angolul, hogy a netet jól tudja használni, külföldön ne adják el, ésatöbbi.

A latin. Általános iskolába szerintem nem való a latin. Éretlen egy negyedikes arra, hogy megértse a római vagy bármely más irodalmat, márpedig a latin nyelv oktatása akkor ér valamit, ha eredeti, irodalmi szövegekkel történik. Egyébként csak bohóckodás az egész, a csinált műszövegek a római vallásról stb. nullius assis aestimanda, vagyis egy fillért nem érnek. Ennyit arról, hogy az első nyelv legyen-e a latin az általános iskolában. Ne legyen. Hogy juthatott ez bárkinek az eszébe?

Gimnáziumba való a latin, mégpedig humángimnáziumba. Elmondtam már korábban, így itt csak röviden utalok rá: a latinnak a középfokú oktatásban akkor van keresnivalója, ha hozzásimul a humán tagozatosok igényeihez; nem csak az antik irodalmat szajkózza 4 éven keresztül, hanem bőségesen, fő tananyag formájában oktatja a magyarországi közép- és neolatint. Ha a latinoktatás azt ígéri, hogy a diák a latinórán a magyar (és egyetemes) középkori és újkori történelemmel (latin nyelvű történeti munkákon keresztül), illetve latinnyelvű irodalommal is fog foglalkozni, így tudása elmélyültebb lesz magyarból, történelemből, s nemcsak azzal fog tökölni még negyedikben is, hogy Horatius meg Tacitus mit írt, nos, ha ezt a lépést a latinoktatás megteszi, akkor talán van esélye. De ha ragaszkodik mindhalálig ahhoz, hogy csak az antik - mit antik! arany- és ezüstkori! - latint szabad oktatni, akkor megy a levesbe. Tudott dolog, hogy egyre másra szűnik meg a latinoktatás a gimnzáziumokban - még az egyháziakban is -, szülői nyomásra.

És akkor jön ez a teljesen eszement javaslat, amivel - bár remélem, hogy nem fog megvalósulni - csak rossz hírét keltik a latinoktatásnak, s a már így is meglévő ellenérzéseket fogja erősíteni a szülőkben.

Itt tartunk tehát. A helyzet világos, külső rendeletek nem fognak segíteni a latinon - sőt, ebben az esetben inkább ront a helyzetén -, csak ha a szakma mega látja be a váltás szükségességét. Nyitás vagy halál - csupán ennyi a tét.

avagy tudott-e deklinálni II. József?

Kedveseim, Stephanus Nugatortól származik e pazar és kacagtató írás, amely híven mutatja, hogy nemcsak nekünk, hanem román szomszédainknak is sok problémájuk volt (és van) saját őstörténetük józan megítélésével. Mindenképpen elolvasni! (G.d.M.)

A fáma szerint II. József, midőn a határőrvidéken, vagyis Naszód környékén járt vala, benézett egyik-másik portára, megcsodálta a népviseletbe öltözött román menyecskéket (bizonyára megbiccentve olykor közmondásos kalapját is), és legfőképpen: elmélázott a latin és román nyelv hasonlóságán, de nagyon, mert  hirtelen lapszusszal így köszöntötte az egybegyűlt románokat: Salve, parva Romuli nepos! A gikszer nem tűnt fel, azóta sem egyébként senkinek, sőt a határőrök, felbuzdulva a császári-királyi köszöntésen, négy falut neveztek el a köszöntés szavaival. Úgymint: Salva (magyar neve: Szálva, 1440-ben említik először Zalva néven), Nepos (Várorja, akkori román nevén Vararea), Parva (Párva) és Romului (Romoly). Van olyan változat is, mely szerint ezt mondta volna a császár: Salva fiat parva Romuli nepos! Így hát nem is négy, hanem öt falut lehetett elnevezni. A kegyben pedig Bánffytelep részesült, a fiat-ból a Fiad nevet kapva.

Mindig őszinte csodálattal viseltettem a régész kollégák iránt. Míg a filoszok, történészek számára az a legnagyobb kaland, hogy el kell menniük egy távoli – vagy urambocsá’ külföldi – város levéltárába, könyvtárába, s a poros kézirattól véletlenül tüsszenteni méltóztatnak, addig a régész – legalábbis a többségük – nem kevés ideig kint van terepen, egyezkedik a munkásokkal, ezernyi technikai, gyakorlati kérdést kell megoldania, hogy az adott épület vagy terület szakszerűen fel legyen tárva. Nem mellesleg értenie kell az írott forrásokhoz is, egyáltalán, az adott kor anyagi és írásbeli kultúrájához, hogy az általa feltárt leleteket pontosan meghatározhassa, s elhelyezhesse a történelem bonyolult és szövevényes koordináta-rendszerében. Ha valaki nem hinne nekem, keresse csak fel testvérblogunkat, a Sírások naplóját, s lásson csodát.

Carissimi, alant Stephanus Nugator újabb bejegyzése olvasható, ami bizonyára felkelti majd az érdeklődéseteket. Mert mi is lehet izgalmasabb egy megfejtetlen feliratnál? Semmi! Jó szórakozást, jó fejtörést! (G.d.M.)

Ilyen felirat nincs! – dünnyögtem,  amikor a dési ( Erdély, Kolozs megye) református templom falán szemembe ötlött a szóbanforgó.  Na igen, az élet utánozza a viccet: ilyen állat nincs is – mondja,  ugye, a székely – megpillantva   a zsiráfot. Íme, maga a templom, amelyről egyébként itt lehet bővebben olvasni.

Már az is különös, ha egy katolikus vagy protestáns templom falán héber szöveggel találkozunk. Nem mintha kizárólag zsinagógán tudnék elképzelni héber szöveget, elvégre az Ószövetség része a keresztény kánonnak, de hát mégse botlunk lépten-nyomon ilyesmibe. Szóval, meglehetősen szokatlan. A kétszavas héber mondatból az első kifejezés még az én igencsak hézagos nyelvtudásom számára sem jelentett nehézséget. Fonetikus átírása: JHVH. Ez az úgynevezett szent tetragramma, mai olvasat szerint Jahve, a hagyományos szerint Jehova, vagyis Isten tulajdonneve. Majdnem mindig „Úr”-nak fordítják a Bibliában. A második szót  nem tudtam megfejteni. Az is elképzelhető, hogy elírás, de ezt csak egy héber nyelvtudor tudná eldönteni.

Töttössy Csaba Tanár Úr emlékére

Csütörtökön tudtam meg, hogy előző napon elhunyt Töttössy Csaba tanár úr (1931-2011; nekrológ itt, wiki meg itt), a latin grammatika- és szintaxistanítás honi kiválósága, akivel az elsőéves "eltés" latinszakos heti kétszer 120 perces, ámde anekdotákkal fűszerezett és igen tanulságos szemináriumokon ismerkedhetett meg, s aki gyökeresen megváltoztatta a latin nyelvtanról alkotott képünket. Igazi pedagógus volt, minden bogara ellenére; nagyon akarta, hogy megértsük és elsajátítsuk azt a módszert, amit ő dolgozott ki, és ez, nyugodtan mondhatom, sikerült is neki. Néha az a gyanúm, hogy a sok szexuális célzás, anekdota, meg a seregnyi "kis színes" sem öncélú volt, hanem csak a tanítás hatékonyságát szolgálta, discipulorum recreandorum causa iktatta be őket. Mondta is gyakran: "no látom, hogy fáradtak, akkor elmesélem, hogy...". Nehéz volt őt nem szeretni: legalábbis visszatekintve úgy látom. De azt hiszem, minden egykori tanítványa nevében mondhatom: Köszönjük, Tanár úr, hogy tanított minket!

Az alábbi kis írást az ő emlékének ajánlom - hanc dissertatiunculam diis manibus memoriaeque Csabae Töttössy, magistri quondam nostri clarissimi amatissimique dedico voveoque.

Kedveseim! Fogadjátok szeretettel Stephanus Nugator olvasónk szárnypróbálgatását, amely egyébként szerintem nagyszerűen sikerült. Egy pontatlanul idézett szólásból indul ki, s nekem az jutott eszembe, hogy néha milyen hasznosak a hibák, mert ráirányítják a figyelmet az adott tudományág egy-egy elhanyagolt vagy kevésbé ismert részletére. (G.d.Magister)

Kezembe akadt Miskolczi Miklóstól a Színlelni boldog szeretőt c. írás. Miskolczi újságíró, forgatókönyvíró (Szomszédok, Nyolc évszak), közíró. Olyan máig ismert, olvasott művek szerzője mint a Hazudni boldog hitvest vagy az Elvtársaim ingben, glóriában. Említett könyve  élvezhető, elgondolkodtató, az (egyébként szórványos és akkor még kötelező) Engels meg Lenin idézetek ellenére is. Attól, hogy néha odabiccent a rezsimnek, a hivatalos ideológiának, még nem lesz különösebben rossz az ember szája íze, végül is a szerző bevallottan kommunista entellektüel. (Volt. Akkor bevallottan.)

Ultima ratio regum - a királyok utolsó érve. Richelieu bíboros vésette a francia ágyúkra e velős mondást, majd II. Frigyes porosz király vésette ugyanezt később, egészen pontosan száz évvel, a saját ágyúira, bár ő csak magára értve, egyes számban: ultima ratio regis (a király utolsó érve). A Habsburg örökösödési háborúban, majd a hétéves háborúban már ilyen ágyúk ontották a tüzet Mária Terézia seregeire. (A mellékelt képen lévő ágyú azonban, úgy hiszem, francia lehet, mivel az első változat áll rajta; Bécsben őrzik, a Heeresgeschichtliches Museumban. Mint ismert, a Habsburgok és a Bourbonok seregeinek volt szerencséjük egymáshoz néhányszor.)

Legutóbb Eszteromban láttam egyet belőlük; nemrég készült, és azt mondják, Magyarországon a legnagyobb. Biztos, hogy nem a legszebb, de hát, heu miserum Strigonium, jaj, szegény Esztergom, a polgárháborús helyzetet tekintve az is csoda, hogy valami épült ott. A felirat jelentése: semmire sem megyek a Nap nélkül - semmire sem mégy Isten nélkül.

A világtörténelemben egészen az újkorig kevés nőnek adatott meg, hogy tudományos vagy művészi pályára lépjen, mégha a képességei meg is voltak hozzá. Ha véletlenül sikerült is egynek-egynek, az jórészt annak volt köszönhető, hogy tudós atyjuk „fiúsította” őket, vagyis fiúgyermek hiányában, vagy más okból nekik adta át tudását, szakértelmét. Félreértés ne essék: e hölgyek méltónak is bizonyultak atyjuk hagyatékára. Ilyen volt a Kr. u. 4-5. sz.-ban élő, alexandriai Hypatia (akiről egy demagóg és giccses film is készült a közelmúltban, szegény Rachel Weisz főszereplésével - olyan film ez, ahol a háttérben a vonósok sohasem pihennek), a 17. században élt tehetséges velencei komponista, Barbara Strozzi, vagy éppen az itt tárgyalt Anne Dacier, pontosabban Anne le Fevre Dacier (1647-1720; a linkek mögött egy rövidebb, és egy hosszabb életrajz), tudomásom szerint az első (ismert) "klasszika filológa".

Nem tehetjük meg, hogy ne emlékezzünk e mai napon II. János Pálra, s ne hozzuk szóba boldoggá avatását. S ezt annál is nagyobb örömmel tesszük, mert habár boldoggá avatásáról még nincs latin nyelvű híradás, összegyűjtött latin nyelvű dokumentumait (enciklikák, motu propriók, levelek stb.) már ide tudjuk linkelni, az ugyanis a Vatikán honlapjának latin "verziójában" (jobban mondva dokumentumtárában, de legalább már létezik - a problémáról itt) össze vannak gyűjtve a pápák ilyen típusú iratai.

Minthogy a Laudator - lényegéből fakadóan - megveszekedett reakciós (múlt idők magasztalója, ugye), klerikális elhajlásokkal, ráadásul nosztalgikusan királypárti is, minket sem hagyott teljesen hidegen a királyi esküvő a pénteki napon. Csakhogy pénteken az ember dolgozik, hogy lehet ilyenkor blogolni? Persze nem is láttam az egészből semmit, amit nem fájlalok annyira, sokkal inkább, hogy az általános érdeklődés közepette nem tudtam ezt a posztot megírni. A poszt ugyanis egy aprócska részletről szól, mégpedig az ünnepségen William okán jelentős szerepet játszó Királyi Légierő Központi Zenekarának, avagy rezesbandájának (The Central Band of the Royal Air Force) címeréről és jelmondatáról, amely még a múlt héten tűnt fel nekem egy újságban. 

Magyar történelmi latinságok VIII.

Minthogy a minap az alkotmányozással kapcsolatban felbukkant egy újságcikkben az Ugocsa non coronat, vagyis az "Ugocsa nem koronáz" mondás ("Az MSZP nem koronáz" címmel, haha), gondoltam, utánanézek neki egy kicsinyt. Többféle magyarázat kering keletkezésével kapcsolatban. Két verzió körvonalazódik leginkább: Ugocsa vagy 1. 1527-ben mondott nemet I. Ferdinánd megkoronázására, vagy 2. 1722-ben tagadta meg a Habsburgok leányági örökösödésének, azaz a Pragmatica Sanctio-nak az elfogadását. Mielőtt sokat bajlódnánk az egyes eshetőségek mérlegelésével, könnyedén kizárhatjuk az utóbbit, mégpedig II. Rákóczi György erdélyi fejedelem 1655. ápr. 6-án, Balázsfalván kelt levele alapján, ahol már használja a szólást (a Pallas 1635-ös előfordulásról ír, én azt nem találtam - ha csak nem elírásról van szó -, de a lényegen nem változtat). A levél minket érdeklő részlete így szól (érdemes elolvasni a szép magyarsággal írt szöveget):

Ha még valakit érdekel a Stroh-könyv és maga Stroh, akkor jelzem, hogy miután elküldtem neki a latinra fordított recenzió linkjét, volt olyan kedves és válaszolt nekem. Íme, a levélváltás (fordításban is):

Valahfrido Stroh G. d. Magister natione Hungarus s. d.

Kedveseim, Stroh könyvén (és nem mellesleg a magyar közönséghez szóló, általam nem említett latin nyelvű ajánlásán) felbuzdulva magam is lefordítottam latinra a saját recenziómat, gondolván, hogy majd elküldöm Stroh-nak (el is küldöm, ha megtalálom az email-címét). Megszenvedtem vele, pedig elég öreg motoros vagyok már, qui Latine veteranus dicitur. Két dolog jutott eszembe ennek kapcsán, két ellentétes dolog. Egyrészt: Stroh-nak nem volt igaza, a szemét humanisták tényleg kicsinálták a latint, amikor azt tették mintegy kötelezővé, hogy mindenki úgy beszéljen és írjon, mint Cicero. Ez volt a célja az oktatásnak is egészen a 18. századig, hogy ti. 8-10 év alatt a tanuló tudjon megközelítőleg, vagy inkább stilisztikailag úgy írni prózát, mint az isteni Tullius, és úgy tudjon verselni, mint Vergilius. Ezért szenvedtem én is a fordítással, mert mindent úgy kell írni, mint a klasszikusok, olyan elegánsan és körmönfontan.

VAGY: íme, én, az okleveles latinista szenvedek pár oldalnyi latin szöveg lefordításával: ide vezet, hogy alig-alig tanítják a latinul írást, ami szinte már teljesen kiveszett az oktatásból. Pedig arra még a hülye is rájön (bár sajnos nem mindegyik), hogy a passzív tudáshoz (szövegértés) is hozzásegít az aktív tudás (fogalmazni tudás).

Harmadrészt pedig: igaza van Stroh-nak abban is, hogy latinul írni csodálatos műélvezet, hiszen ha az ember megtalálja a kulcsot, hogy hogyan kell ezt vagy azt szép latinsággal, a latintól idegen (pl. az ember saját anyanyelvében szokásos) fordulatok nélkül megfogalmazni, csodás elégedettség járja át. A hosszú szöveg fordításakor ez lelkesített, nem is kevésszer.

A magyar szöveget is közöltem, hogy tudjátok ellenőrizni, amit írtam. Ha valamit ti máshogyan írnátok, mindenképpen jelezzétek! Jó szórakozást!

Az a megtiszteltetés ért, hogy a Typotex kiadó felkért minket egy általuk kiadott könyv propagálására. E könyv egy rövid (kultúr)történeti áttekintés a latin nyelvről (Wilfried Stroh: Meghalt a latin, éljen a latin! Egy nagy nyelv rövid története. Budapest, Typotex, 2011.). A felkérésnek szívesen teszünk eleget, mert egy szerethető könyvről van szó. Legalábbis bennem hamar ez az érzés alakult ki olvasás közben: hogy milyen megnyerő, kedves ember lehet az írója. Aztán hamar ráéreztem arra is, hogy ez a Stroh milyen kiváló tanár lehet; és végül a róla készült képekből, illetve a Youtube-os videóiból az is kiderült számomra, hogy hatalmas showman, igen jó humorral megáldva.  Nem tudom megállni, hogy latin nyelvű szónoklatát ide ne iktassam, amely sziporkázó, kiválóan érthető, és nagyon szép latinsággal van mondva, az elején két nagy poénnal (Adamik Tamás fog eszébe jutni azoknak, akik ismerik):

Pruszka egy kicsiny mezőváros a hajdani Trencsén vármegyében, a Vág jobb partján, Trencséntől északra. (A 19. század végén Poroszivá magyarosította a nacionalista politikai akarat, de csak néhány évig viselte ezt a nevet, hogy aztán Pruské legyen.) Google Earth-ös barangolásom során találtam rá, s gyönyörű, késő barokk plébániatemplomára. A templomot Königsegg Xavér gróf, a település földesura építtette 1780-ban. Rendkívül kecses, magasra törő vonalaival az egész település legfeltűnőbb épülete, s egyben a város panorámáját is meghatározza, szép "barokk-sárga" színével ragyogva a Kis-Kárpátok hegyláncai előtt. 

Pokorni Zoltán nem először szerepel nálunk, sőt, az a (csak első pillantásra) megtisztelő szerep jutott neki, hogy vele kezdtük meg a blogunkat. Akkor Rhodoszt hitte egy folyónak, de ez semmi ahhoz képest, amit a tv2 reggeli műsorában csinált, s a Képviselő Funky jóvoltából megismerhettünk mi is. Hogy rövid legyek: a balneológiáról azt hitte, hogy bálnatenyésztést jelent. Íme a videó, az izgalmak 1:52-nél jönnek:

Előző posztunkban közösen kiderítettük, hogy mit is ábrázol a budavári Kard utca és a Bécsi Kapu tér sarkán lévő sarokerkély, illetve az azon fellelhető ábrázolás. Most már kétségtelen, hogy Esterházy Miklós szentpétervári követ látható rajta, amint Erzsébet orosz cárnőtől átveszi a Szent András-rend jelvényét, 1755-ben. Numizmatikus olvasónktól megtudtuk, hogy az eseményről emlékérem is készült (erre még visszatérünk). Nagy örömömre megjelent a munka restaurátora, aki valójában újra megalkotta a domborművet, tekintve, hogy az a világhárborúban megsérült és ezért eltávolították. Ezután szóljon maga a restaurátor, Pájer Károly, aki ezt írta kommentjében:

Rendszeres olvasóim tudják, mennyire vonzódom a feliratokhoz, különösen, ha azok megfejtése némi nehézségbe ütközik. Komolyan gondolkozom azon is, hogy egy külön blogot indítsak a feliratoknak, de hát kinek lenne arra ideje! Így aztán továbbra is itt közlöm őket, s őszintén várom mindenki segítségét. Mai alkalommal ismét a budai várba megyünk, hátha nagyobb szerencsénk lesz, mint Fehérvárott; már csak azért is, mert az első budai felirat-fejtegetésnél szerintem sikerült közösen megtalálni a megoldást. Ebben bízom most is.

A Bécsi kapu tér és a Kard utca sarkán nemrég felújítottak egy szép biedermeier stílusú lakóházat. Így látható lett a kiugró sarokerkély ablaka alatt lévő tetszetős dombormű, amelyen kétoldalt mozgalmas vadászjelenet, középen pedig egy asszonyalak (királynő?) látható, előtte hódolva térdre ereszkedik egy férfi (nemes vagy katona, karddal, esetleg egyenruhában). Mögöttük egy allegorikus (?) nőalak is feltűnik. A felirat: 17 PETROPOLI 55, ami nyilvánvalóan PETROPOLI 1755. Ennek jelentése: "Petropolisban (Szentpéterváron?) 1755-ben." (A szövegről nagyított fénykép alant, a fotósorozat végén.)

"De görög meghatározással is élhetek: a mű Janus-arcú, mint a színház maga." (Kamondi Zoltán Yasmina Reza "Öldöklés a színpadon" című művéről, Metropol, 2011. jan. 7. péntek, 9. o.)Feladvány: a jeles rendező e mondatban két hibát ejtett. Melyek ezek? (Megoldás a hajtás után.)

Nyelvkönyv 1591-ből, Debrecenből, benne iskolai besúgókkal, továbbá nem tanuló, és hátsójukat féltő diákokkal. Talán ma is lehetne hasonlóan pezsgő, humoros párbeszédeket tanítani a diákoknak.

Még régebben vettem egy szép fakszimile könyvecskét, amely Csáktornyai János debreceni nyomdász 1591-ben kiadott négy iskolai tankönyvét tartalmazza, Bitskey István értő kísérőtanulmányával. Eme kis gyűjtemény első darabja Heyden Sebald (1499–1561) német humanista tanár és nyelvész diákok számára írt dialógusainak honi kiadása. Sebald alighanem latin és német nyelven adta ki eredetileg a munkát, 1524–1526 között, majd ezt bővítették négynyelvűre (latin, német, lengyel, magyar) 1527-ben, Krakkóban, szintén Sebald neve alatt (Sebald, H: Puerilium colloquiorum formulae pro primis tyronibus... iam denuo Germanico, Polonico, ac Ungarico idiomate, Cracoviae, 1527.). Érdekesség, hogy a magyar fordításokat az éppen akkor ott tartózkodó Sylvester János, az Újszövetség magyarítója készítette el. Persze mint annyi más, ez a műfaj is Erasmusra megy vissza: ő készített ilyen dialógusokat, amelyek mindenkinek szóltak, s a humanista műveltséget, az általános illemtani szabályokat voltak hivatottak terjeszteni (Erasmus, D.: Familiarum colloquiorum formulae... Basileae, 1518.). Sebald az Erasmus-féle ötletet alkalmazta a gyermekek művelésére, illetve az iskolai tanítás számára, igen szerencsésen.