Ezúttal egy falusi templom kerítésébe (át)helyezett feliratról, illetve a kolozsvári Szent Mihály templom egyik oltárképéről lesz szó. A kettőnek nyilván semmi köze nincs egymáshoz. Arra, hogy mégis együtt tárgyalom őket az a magyarázat, hogy mind a felirat, mind az oltárkép alapján fölvázolható egy-egy különös házasság története.

Az alábbi felirat a csicsókeresztúri római-katolikus templom kerítésén olvasható. Csicsókeresztúr egyébként ma már egy jobbára ( vagy tán egészen) román falu, és arról híres, hogy Erdélyben – falusi viszonylatban – itt van a legtöbb szobor és műemlék. A capitoliumi farkas és egyebek mellett, szobrot kapott Torma Károly is, aki – miként ez köztudott – feltárta Aquincum romjait. Természetesen a keresztúriaktól nem ezért kapott egy szerényebb mellszobrot, hanem azért, mert Dácia provincia kutatásával, a tartomány római-kori epigráfiájával is foglalkozott, és történetesen a keresztúri Torma család leszármazottja volt, noha ő maga a szomszédos Várkudun született.

Tonaludátusznak nevezik azt a nyelvi játékot, mely arról szól, hogy egy olyan idegen nyelvűnek ( esetünkben latinnak) tűnő mondatot kell fabrikálni, melyet magyarul kell olvasni és csak magyarul van értelme. A meghatározás, persze nem egészen pontos. Az előbbi definíció csupán a játéknak nevet adó mondatra és a hozzá hasonlókra érvényes:

Tona ludatus, tudus nimeratus.

vagyis:

Tón a lúd átúsz, tud úszni mer átúsz.

Most már én is azok közé tartozom, akik elolvasták Richard Dawkins Isteni téveszme c. könyvét. Az opusz, az utolsó fejezetet leszámítva, (melyben határozottan megcsillan valami) feledhető. A könyv valójában egy hosszú lére eresztett pamflet, intenciójában, szellemiségében Russel Why I am not a Christian c. írására hajaz, a különbség annyi, hogy míg ez utóbbi csupán félórát vesz el az ember életéből, az előbbi, kábé ugyanannyi szellemi szatiszfakcióért, jó néhány napot. Amennyiben valaki viszketegséget kap, ha (vallásos) dogmatizmussal vagy fundamentalizmussal találkozik, Dawkins könyvét biztosan végig fogja vakarózni: ha valahol, hát itt ízelítőt kaphatunk, méghozzá hatalmas adagban, az ateista dogmatizmusból, illetve fundamentalizmusból. De nem akar ez a poszt könyvismertető lenni, könyvajánló meg pláne nem. Tulajdonképpen ellen-könyvajánló sem.

Petőfi szerint Kassán nincsenek szép nők. Egész pontosan ezt jegyezte föl naplójában: „Kassán (…) biz én egyetlen egy szép fehércselédet sem láttam, kivéve azokat, melyek föstve vannak címerül imitt-amott a boltok elébe.” Jelentem: a helyzet azóta pozitíven változott, bár hozzá kell tennem, hogy részemről ez egy eléggé felületes megállapítás, merthogy figyelmem megoszlott a kassai nők és a város latin feliratai között, határozottan ( elnézést kérek a kassai hölgyektől) az utóbbiak javára.

Ahogy néhányszor már megtettem ( itt és itt), ezúttal is egy virtuális sétára hívom a Laudator olvasóit: latin feliratokat fogunk böngészni a történelmi belvárosban, sok fotóval és némi kéretlen „idegenvezetéssel”.

A Szent Erzsébet-dóm. Nem állítom, hogy kilóg a városképből (Kassa elegáns, szép város), és mégis: ez a dóm a belváros közepén – hogy úgy mondjam – teljesen valószerűtlen. Ha az ember csak magát a templomot nézi, megfeledkezve arról, hogy éppen hol van, könnyen elhitetheti magával, hogy valamelyik normandiai városba csöppent.

Ismerkedjünk meg latin felirataival.

Van az a vicc a székellyel, hogy miután megnézi a Csillagok háborúját, jön kifele a moziból, jobb kezével vakargatja a bal füle tövét, és azt dünnyögi: hát én ezt nem hiszem!

Na, én azok közé tartozom, akik készséggel elhiszik a filmeket. Nem szoktam fennakadni azon sem, ha történelmi filmek itt-ott vétenek a történelmi hűség ellen. A Borgiák viselt dolgaiban (persze nemcsak az övékben) amúgy is sok a talány, mért lenne baj, ha a rendező/forgatókönyvíró szabadjára engedi a fantáziáját? Nyilván nem baj. Szóval, én egy rugalmas, hálás mozinéző vagyok. De! A pongyolaság, a pancserizmus azért engem is idegesít. A Borgiák sorozatról úgy egy évvel ezelőtt, miután megnéztem az első évadot, már akartam írni. Valami jegyzetfélét is csináltam a latin bakikról, a jegyzet azonban elkallódott, nekem meg nem volt kedvem újranézni az epizódokat, így elmaradt a poszt.

Egy 1905-ben megjelent monográfia így ír a szentbenedeki Kornis- kastélyról: „alacsony házsorok közt elhaladva, egy nagyobb kerüléssel a vár kapuja előtt állunk meg. A vár egyetlen a megyében [a valamikori Szolnok-Doboka], mely az idők folyamán megviselve bár, de újból és újból építve s pótolva, ma is lakható állapotban van úgy, hogy egykori képéről is nyerhetünk fogalmat. A vár három tornyú bástyás, emeletes épület, tornáczokkal, faragott lépcsőzetekkel, gótikus, barokk és modern épületrészletekkel.”

Ezt a posztot már régen meg kellett volna írnom. Hogy úgy mondjam: becsületbeli ügy lett volna megírni. De a besztercei templom tornya nem sokkal azelőtt égett le, hogy én a környékre, azaz Beszterce vidékére költöztem, évekig meg sem lehetett közelíteni az épületet. Restaurálása mára csaknem befejeződött, ám a templomot még nem lehet látogatni. Az állványokat viszont már eltávolították, én pedig elolvashattam az egyik legkülönösebb latin feliratot, mellyel Erdélyben eleddig találkoztam. Nézzük hát!

Van Kálvinnak egy rövid, magyarra eleddig le nem fordított dialógusa, ( tudomásom szerint) az egyetlen egyébként az életműben (Ad quaestiones et obiecta iudaei cuiusdam responsio, azaz: válasz egy zsidó kérdéseire és ellenvetéseire), melyben egy zsidóval beszélget.

Dialógust írni veszélyes vállalkozás, különösen, ha a szerző önmagát teszi meg dialógusa egyik szereplőjének. Könnyen megtörténhet, hogy a partner /ellenség figurája rokonszenvesebbre sikerül a tervezettnél, és az olvasó, akár be nem vallottan, az ellenségnek drukkol. Aki dialógust ír, és azzal a szándékkal írja, hogy ízekre szedje ellenfelét, könnyen úgy járhat, mint a bibliai Bálám, aki meg akarta átkozni az izraelitákat, de a végén kénytelen volt megáldani őket. Valószínűleg mindezzel Kálvin is tisztában volt, nem is nagyon szerette a dialógust, mint műfajt. Ezúttal mégis a dialógus mellett döntött. Öntudatlanul tette vajon, vagy tudatos döntés volt? Hordoz-e esetleg üzenetet maga a műfaj is? A kérdés, stílustalanul, nem költői, a végén még visszatérek rá.

De egyáltalán dialógus-e ez az írás? Úgy tűnik, Kálvin lépten-nyomon elfelejti, hogy párbeszédet ír, gyakran ad magának – hogy úgy mondjam – félre instrukciót, és ezzel tulajdonképpen felfüggeszti a párbeszédet. Ez rendszerint akkor történik, amikor korának szokásos antijudaista vagy éppen zsidóellenes frázisait lődözi. Nézzünk néhány példát.

Hinc certe apparet, improbis istis canibus nihil aliud curae esse, nisi ut maledicant.

Ebből is világosan látszik, hogy ezeknek a hitvány kutyáknak egyébre sincs gondjuk, mint a gyalázkodásra. (I. fej.)

Sed ut profani sunt homines, imo impuri canes, nihil mirum, si ad gustandas coelestes delitias sint prorsus insipidi

Ám minthogy elvetemültek, mi több: koszos kutyák, nem meglepő, hogy a mennyei ízek élvezetére teljesen alkalmatlanok.(VI.fej.)

Belluae autem istae pro sua superbia Deum ad leges suas adigere cuperent.

Ezek a szörnyetegek gőgjükben a maguk törvényének igájába akarnák kényszeríteni az Istent! ( IX. fej.)

Si granum salis vel sanae intelligentiae in istis pecudibus esset, sine controversia verissimum esse cognoscerent Christi dictum, in quo absurditatem venantur.

Ha akár egy csipetnyi szellem vagy józan értelem volna ezekben a barmokban, a lehető legigazabbnak ismernék el Krisztus szavát, melyben most értelmetlenségre vadásznak. (XII. fej.)

Nullius apud istos porcos momenti solutio est, Christum ideo esuriisse, quia carnem nostram induens, simul famem et humanos alios affectus, excepta tantum omni corruptela, induit.

Ezeknek a disznóknak a szemében az a válasz, hogy Krisztus azért érzett éhséget, mert felöltözve testünket, az éhséget és más emberi tulajdonságainkat is magára öltötte, kivéve minden romlottságot, teljességgel jelentőség nélkül való.(XIV. fej.)

 

Elnézést kérek azoktól, akik a cím alapján, némi  joggal, valami zaftos kis egyházi sztorira számítottak.Egy filmről írok ezúttal, amiben persze van püspök is, meg hókuszpókusz is, ez utóbbi nyilván – mert másként aligha foglalkoznék vele – latinul. Közelebbről Stendhal klasszikusának, a Vörös és feketének egy háromrészes filmváltozatáról van szó, melyet a BBC készített, pontosan húsz évvel ezelőtt. Azoknak, akik szeretik Ewan McGregort vagy Rachel Weiszt, esetleg mindkettőt, és van háromszor három óra semmi mással ki nem tölthető idejük, ajánlhatom is a filmet, merthogy McGregor alakítja Julien Sorelt, Weisz pedig Mathilde de La Mole-t, szerintem, amúgy egyáltalán nem meggyőzően, de hát ugye de gustibus non est disputandum, a gusztusról nem disputálunk. Nekem inkább néhány mellékszereplő jött be, mint pl. a de La Mole márkit alakító színész. Végül is olyan nagyon nagy csalódás nem volt, maradt utána, mint regények filmváltozata esetében rendesen, az a kis kesernyés íz a számban. Ami viszont kifejezetten zavart, az Napóleon meg-megjelenő szelleme, amivel nagyon mellélőtt a rendező vagy a forgatókönyvíró, vagy mindkettő. Ám van a filmben egy jelenet, ami kárpótolja a latinos nézőt minden sutaságért, talán még Napóleon meg-megjelenő szelleméért is. Lessünk bele! ( a lényeg a 0:54-nél kezdődik)

József Attila "Születésnapomra" című költeménye olyan remeklés, ahol a könnyed rímek csengése-bongása éles ellentétben van a sötét tartalommal, a költő sok kudarcával, létbizonytalanságával: ez adja a vers különös feszültségét. De hát ezt mindenki tudja! Hiszen a vers - joggal - mélyen be van ágyazódva az irodalomoktatásba, könnyen tanítható, érthető, ráadásul életrajzi adatok vannak benne - minden adott hozzá, hogy alapkő legyen, amikor József Attilát tanítják az iskolában. Ennek megfelelően népszerűsége töretlen, számos adaptációja ismert.

A kérdés nyilván arra vonatkozik, hogy a katolikusok vagy a protestánsok olvashatják-e antiszemitább fordításban a Bibliát? Ám az sem mindegy – miként az alábbiakban kiderül – hogy modernebb avagy régebbi fordításban vesszük-e kezünkbe az Újszövetséget. Egy paradigmatikus szöveget fogok megvizsgálni, a közismert pünkösdi beszédet (Ap. Csel. 2,1-36), melyben megszólal az őskeresztény igehirdetés majd minden motívuma. Ebben a prédikációban (23. vers), a Károli fordítás szerint, egy adott ponton ezt mondja Péter:

Azt (ti. Jézust), aki Istennek elvégezett tanácsából és rendeléséből adatott halálra, megragadván, gonosz kezeitekkel, keresztfára feszítve megölétek.

Azt mondhatnánk, hogy ez azért eléggé világos beszéd. A kerettörténet szerint a hallgatóság a júdeai, illetve az ünnepre elzarándokolt diaszpóra-zsidókból áll, azaz ugye, képviseleti alapon maga a zsidó nép hallgatja Pétert. Ez pedig mi mást jelenthetne, mint azt, hogy az apostol (= az egyház, vö. Mt.16,18) mintegy a világ zsidóságára mutat, és a zsidóság egészét vádolja azzal, hogy gonosz kezeikkel keresztre szegezték Jézust. Vajon ez a textus fogalmazná meg a legpregnánsabban az istengyilkosság vádját? Ne hamarkodjuk el a választ!

A János szerinti húsvéti evangéliumban (Jn. 20,1-10) többször is előfordul a látni ige. Mária Magdaléna látta, hogy a kő el van hengerítve a sírról, Péter látta, hogy a kendő, mely Jézus fején volt, össze van hajtogatva és külön van téve a leplektől, Jánosról meg azt mondja az evangélium szerzője, hogy látott és hitt. A görög szövegben azonban mindenik szereplővel kapcsolatban más-más szó szerepel, természetesen mindegyik a leginkább használatos ὁράω (horaó-látni) igének rokon értelmű megfelelője. Mária Magdaléna esetében a βλέπω (blepó), Péterrel kapcsolatban a θεωρέω (teóreó), míg Jánossal kapcsolatban a ὁράω ige olvasható a szövegben. Mindezt, persze el lehetne intézni azzal, hogy az evangélista el akarta kerülni a ὁράω ismétlését, de akik behatóbban ismerik evangéliumát, azok tudják, hogy másutt nem nagyon zavartatja magát, ha már-már unalomig ismétel egy-egy kifejezést. Aligha stilisztikai kényességről van tehát itt szó, sokkal inkább az a helyzet, hogy szövegünkben a grammatika teológia a javából.

Annyit bizonyosan állíthatunk, hogy leírt egy fekete misét. Illetve, egészen pontosan egy miseparódiáról van szó, ami azért valamivel szelídebb műfaj a fekete misénél. Hogy miért, és mi a különbség a kettő között, abba most ne menjünk bele. A kérdés, amit ezúttal feszegetek az, hogy csupán leírta, azaz idézte, esetleg több/kevesebb írói szabadsággal, vagy ő maga írta? Jókai azt állítja, hogy idézte csupán. A paródiát a Fekete gyémántok „Ördögűző" fejezetében találjuk, a fordítást zárójelbe tettem, egyébként maga Jókai készítette – mint írja – latinul nem tudó olvasói kedvéért.

„És most egy egész pokolbeli kórus, egész sereg férfi és női ördög zendité rá a csúfolódó himnuszt:

Bacche genitor Cereris,

Deus haustuum diceris,

De tua clementia

Potum in abundantia...

Sit tibi Bacche Gloria!

(Bacchus, atyja a sernek,

Hívnak ivó istennek,

Mi elénk kegyelmedből

Mi italunkat tedd föl...

Dicsőség Bacchus neked!)

Most a csengettyűszó hangzott. És aztán a papi hang áhítatos áldása: Bacchus vobiscum!( Bacchus veletek!) Rázendült a kórus: Et cum cantharo tuo!( És a te kancsóddal! ) Folytatá az oratio: Voremus! Vomipotens Bacche! Qui sodalitatem nostram in tuum honorem erigere constituisti, da quaesumus ut eadem sodalitas, ab omni persecutione libera, strenuis potatoribus augeatur. Per omnia pocula poculorum. (Zabáljunk! Bélfordító Bacchus, ki a mi szövetségünket a te tiszteletedre alakítani engedted, add, kérünk, hogy ez a mi cimboraságunk minden üldöztetéstől menten, kemény nyakalókkal szaporodjék. Minden poharak poharain át. )A kórus rázengé: Stramen. (Szalma!)

Sajnálatos, a latin nyelv szempontjából is alighanem sajnálatos, hogy XVI. Benedek ma bejelentette: lemond hivataláról. A hírt nyilván csak az nem hallotta, aki saját nyugalma érdekében nem fogyaszt híreket. XVI. Benedek latinul olvasta fel lemondási beszédét. Jöjjön előbb a videó - ahol a pápa latin kiejtésén érződik az erős olaszos accentus, a sok cs és dzs, de ez nem meglepő, elvégre Vatikán mégiscsak Rómában van, s a másik hivatalos nyelve az olasz - aztán maga a szöveg, és fordítása.

Fratres carissimi

Non solum propter tres canonizationes ad hoc Consistorium vos convocavi, sed etiam ut vobis decisionem magni momenti pro Ecclesiae vitae communicem. Conscientia mea iterum atque iterum coram Deo explorata ad cognitionem certam perveni vires meas ingravescente aetate non iam aptas esse ad munus Petrinum aeque administrandum.

Bene conscius sum hoc munus secundum suam essentiam spiritualem non solum agendo et loquendo exsequi debere, sed non minus patiendo et orando. Attamen in mundo nostri temporis rapidis mutationibus subiecto et quaestionibus magni ponderis pro vita fidei perturbato ad navem Sancti Petri gubernandam et ad annuntiandum Evangelium etiam vigor quidam corporis et animae necessarius est, qui ultimis mensibus in me modo tali minuitur, ut incapacitatem meam ad ministerium mihi commissum bene  administrandum agnoscere debeam. Quapropter bene conscius ponderis huius actus plena libertate declaro me ministerio Episcopi Romae, Successoris Sancti Petri, mihi per manus Cardinalium die 19 aprilis MMV commissum [recte: commisso] renuntiare  ita ut a die 28 februarii MMXIII, hora 29 [recte: 20], sedes Romae, sedes Sancti Petri vacet et Conclave  ad eligendum novum Summum Pontificem ab his quibus competit convocandum esse [recte: sit, aut rectius: convocetur].

Fratres carissimi, ex toto corde gratias ago vobis pro omni amore et labore, quo mecum pondus ministerii mei portastis et veniam peto pro omnibus defectibus meis. Nunc autem Sanctam Dei Ecclesiam curae Summi eius Pastoris, Domini nostri Iesu Christi confidimus sanctamque eius Matrem Mariam imploramus, ut patribus Cardinalibus in eligendo novo Summo Pontifice materna sua bonitate assistat. Quod ad me attinet etiam in futuro vita orationi dedicata Sanctae Ecclesiae Dei toto ex corde servire velim.

Ex Aedibus Vaticanis, die 10 mensis februarii MMXIII 

BENEDICTUS PP XVI

(Forrás)

Fordítás (hivatalos magyar alapján, mutatis mutandis, quae mutationes literis crassioribus notantur)

„Drága Testvéreim!

A konzisztóriumot nem csupán a három kanonizáció miatt hívtam össze, hanem azért is, hogy egy olyan döntést is közöljek, amelynek nagy jelentősége van az egyház életében. Miután többször megvizsgáltam lelkiismeretemet az Úr előtt, megbizonyosodtam arról, hogy - előrehaladott koromnak köszönhetően - erőm már nem alkalmas a péteri szolgálat megfelelő betöltésére. Tisztában vagyok azzal, hogy e szolgálat alapvető lelki természeténél fogva nem végezhető el kizárólag szavakkal és tettekkel - imádságra és szenvedésre is szükség van hozzá. A mai világban - amely annyira gyorsan változik és annyi, a hívő élet szempontjából mély jelentőségű kérdés rázza meg - Szent Péter bárkájának kormányzásához és az evangélium hirdetéséhez mind a szellemi, mind a testi erő szükséges. Az ehhez szükséges erőm az utóbbi hónapokban apadt el olyan mértékben, hogy észlelnem kellett: nem tudom betölteni a rám bízott feladatot. Emiatt - és e tett komolyságának teljes tudatában - teljes szabadságom birtokában kijelentem, hogy lemondok a római püspöknek, Szent Péter utódjának posztjáról, amellyel a bíborosok 2005. április 19-én bíztak meg. Így 2013. február 28-án 20 órától Róma széke, Szent Péter széke megüresedik és az új pápát megválasztó konklávét az arra feljogosítottnak kell majd összehívnia.

Testvéreim, a legőszintébben köszönöm nektek mindazt a szeretetet és munkát, amellyel szolgálatomban támogattatok szolgálatom terhét velem együtt hordoztátok, és bocsánatot kérek hibáimért. Most pedig rábízzuk az Anyaszentegyházat legfőbb pásztorunkra, az Úr Jézus Krisztusra és könyörögjünk könyörgünk anyjához, Szűz Máriához, hogy anyai gondoskodásával segítse a bíboros atyákat az új pápa megválasztásában. Magamról szólva, a jövőben is az Anyaszentegyházat kívánom szolgálni egy, az imának szentelt élettel.

Vatikánból, 2013. február 10-e

XVI. Benedek pápa”

 

(Forrás)

Az eredeti szövegbe belecsúszott néhány hiba, de ez egy ilyen szituációban nem is csoda. A fordítás eltérései lehetnek egyszerűen az oda-vissza fordítások miatt.

Hát Isten áldja meg a tudós Benedeket, mi nagyon szerettük, és nem ok nélkül! Bízunk benne, hogy olyan pápa fogja követni, aki nem veti el Vatikán egyik legrégibb szolgálóleányát, a latin nyelvet. 

Ma is van latin költészet. Felkészült és kellően megszállott filoszok, költői vénával és az antik versmértékek kiváló ismeretével megáldva ma is tollat ragadnak, hogy körmönfont, antik reminiszcenciáktól csengő-bongó verseket alkossanak - csakúgy, mint a humanizmustól kedzve századokon át költőtársaik. Persze ma már ez is amolyan belterjes dolog lett, csak a latin szakot végzettek tudnak megküzdeni a nehéz fordulatokkal, vagy még ők sem mindig. Ennek ellenére a céhbeliek számára - így nekem is - üdítő és boldogító dolog ilyet olvasni, egyik-másikat még a tananyagba is be lehetne venni.

Az biztos, hogy Rihmer Zoltán, a honi latin költészet egyik legjobb képviselője már szerepel a Magyar Művelődéstörténeti Lexikon "újlatin költészet" szócikkében (Szörényi László munkája), mint Janus Pannonius kései utóda. Rá is szolgált erre, hiszen ha valaki belelapoz a "Musa Musiva" című vékony verseskötetébe (amely a cím ígérete szerint csak egy ízelítő a készülő nagyobb kötetből), elismerően csettint a bravúros megoldások láttán.

Hadd idézzem ebből a Sólyom László megválasztására írt alkalmi ódát, amelynek apropója persze már a múlt ködébe vész (2005, hajjaj, de rég volt!), de különleges tartalma miatt talán mégis igényt tarthat a populus philologicus érdeklődésére. Alkaioszi strófában íródott, mint Horatius Taliarchus-ódája, vagy éppen Berzsenyi dörgedelmes "A magyarokhoz" című verse (Forr a' világ...). A vers természetesen nem mentes a határozott politikai állásfoglalástól (lásd a fordítást).  Íme a vers és fordítása (saját próbálkozásom):

Miután a korábbi bejegyzésem megírása után magánlevélben többen figyelmeztettek néhány dologra, s tájékoztattak bizonyos eszmecserékről a témával kapcsolatban a neten, továbbá megjelent ez a cikknek csúfolt okádék is, szükségesnek érzem, hogy néhány dolgot még megjegyezzek a nyolcosztályos gimnáziumokban bevezetendő új tantárgyról.

1. Még a nyolcosztályosban SEM lesz kötelező a "latin örökségünk" ("európai műveltség latin alapjai") tantárgy 5-6. osztályban. Kiderül ugyanis a kerettantervből (csak az államtitkár nyilatkozatából nem), hogy a diák 5. elején választhat, hogy 5-6. osztályban a latin örökségönk tantárgyat, vagy a társadalmi, állampolgári és gazdasági ismeretek tantárgyat fogja-e tanulni. Valamit választania kell, ez tény, mivel e két tantárgy a történelemórát vezeti be, amolyan töri-előkészítő, mint már mondtam. De a reálos, informatikus stb. diákok nyugodtan mehetnek a másikba, meghagyva a latin örökséget a bölcsésznövendékeknek. Tehát VAN VÁLASZTÁS, nem kell elvégezni a latint. De beszéljen helyettem a kerettanterv:

Vatikán és XVI. Benedek pápa újabb ötlettel rukkolt elő latin témakörben, ez pedig nem más, mint - több egyéb nyelvű pápai twitter mellett - a latin nyelvű Twitter. Ahogy a belinkelt Guardian-cikk beszámol róla, a Vatikánban kifejezetten alkalmasnak tartják a latint a tweetelésre, mivel tömör, és precíz megfogalmazást kíván (ezzel lehet vitatkozni, ráadásul egy hiba is van a cikk latin idézetében). Sokan bizonyára felhördülnek és felesleges jópofizásnak vélik az ötletet - szerintem nincs vele semmi baj, különösen, ha valóban működni fog a dolog. Mondjuk nehéz elképzelni, mit fog kitweetelni a pápa. "Megyek a bazilikába, tartok egy jó kis misét. :)))", vagy "Még mindig nem tudom használni a bankkártyámat. :(((" Mindezt pedig latinul. Valószínűbb, hogy aktuális vatikáni híreket fog kirakni ő vagy az ezzel megbízott titkára, esetleg a vatikáni honlap érdekes frissítéseire, új tartalmaira fogja felhívni a figyelmet.

Egyelőre csak egy üdvözlő szöveg olvasható a pápa latin twitter-honlapján, íme:

Tuus adventus in paginam publicam Summi Pontificis Benedicti XVI breviloquentis optatissimus est.

"Igen örvendetes a látogatásod a röviden beszélő (=twitterező) XVI. Benedek pápa honlapján."

Most a mondat kissé merev és nem túl szép szerkezetével nem foglalkozom (bár én jobban örültem volna valami elegánsabb köszöntésnek, mondjuk: "Maximo nos gaudio implet nostram paginam a te esse inventam" - nagy örömmel tölt el minket, hogy megtaláltad a honlapunkat.). A breviloquens (röviden beszélő: brevis + loquor) számomra az igazán érdekes. Maga a szó szép, igaz, görög hatásra fejlődött ki ez az összetettszó-képzés a az aranykori latin költői és a filozófiai nyelvben, az ilyesfajta összetétel egyébként a latintól idegen. De rendben van a szó, értjük, miért használják: röviden beszél, mivel csak 140 van karaktert beszélhet. De ne feledjük a tweet eredeti jelentését, ami a madárfióka csipogását jelenti. (A magyar honlapokon olykor feltűnő "csirip" fordítás ezért nem tökéletes, mert azt felnőtt madár is csinálhatja, mármint a csiripelést, de abból a szempontból jó, hogy a csiripelés átvitt értelemben jelenthet kommunikációs aktust, l. "azt csiripelik a madarak"). A latinban is van erre szó, illetve ige, mégpedig az elbűvölő "pipio 1/4", egy vicces hangutánzó szó, amiről nekünk a pipi ugrik be, nem is véletlenül. Tehát lehetne akkor "Pontifex pipians", vagy még inkább "Papa pipians", esetleg ugyanez Pipiator-ral (mindhárom: "csipogó/Twitteren üzenetet megosztó pápa"). De gondolom, most néhányan gúnyt neszelnek ki a szavaimból, s hát nyilván ezért sem lett ez a megoldás, mert ez már mégiscsak komikusan hatna. Azért a trendiségnek is megvannak a határai, még a Vatikánban is, sőt: ott főleg. S ez így is van jól.

Csak a hét végére nyugodott le az a hisztéria, amely eme cikk alapján robbant ki. A cikkíró azzal riogatta az erre érzékeny közönséget, hogy Hoffmannék most a latintanítást akarják kötelezővé tenni (a nyolcosztályos gimnáziumban). Aztán kiderült, hogy nem egészen, hiszen már a cikkben is úgy nyilatkozott Gloviczki Zoltán h. államtitkár (képünkön), hogy hogy a nyolcosztályos gimnáziumokban (tehát nem mindenhol) 5-6. osztályban lesz egy "Latin örökségünk", pontosabban az "Európai műveltség latin alapjai" elnevezésű tantárgy, majd 7.-től választható 2. idegen nyelv lesz a latin. Mekkora különbség, nem igaz? Na de hadd osszam meg néhány gondolatomat a témában. Jelentős részben ellene fogok szólni, s ha valaki emiatt azt hiszi, hogy nekem, mint latinistának bizonyára elment az eszem, gondoljon a jószándékra (most itt az oktatási államtitkárság jószándékára), amelynek építőipari felhasználása közismert.

 Nem hinném, hogy akad műveltebb ember, akinek Tertullianusról ne a híres “credo, quia absurdum” (hiszem, mert képtelenség) szállóige jutna eszébe. Ám a műveltebb ember (lám-lám a nyelv is mennyire abszurd!), mint tudjuk, a műveltnél kevésbé művelt. Előfordulhat, hogy rosszul tanult meg dolgokat, rossz könyvekből, sebtiben összecsapott kurzusokból. Nézzük hát, mi jut/jutott Tertullianusról eszükbe a művelteknek.

Bevallom: ha népművészetről van szó, nálam rendszerint begörcsöl a műélvezet. Azt is mondhatnám, hogy nem szeretem, de valójában inkább attól a zavaros mitológiából, babonákból, obskúrus teológiából, meg tudomisénmiből kutyult szósztól idegenkedem, amivel olykor nyakon öntik a népművészetet. És a gatyás, bőinges műparasztokat, na őket nem szeretem! Pontosabban, attól függően, hogy milyen paccban vagyok: röhögök rajtuk vagy bosszankodom.(Diákkoromban, merthogy kivétel nélkül Wass Albert-rajongók voltak, Wass-gárdistáknak neveztük őket, nem túl hízelgő utalással a román Vasgárdára, mely egy antiszemita és hungarofób szervezet volt a két világháború között).

Ezért történhetett, hogy noha nagyon sokszor mutattam már meg az érdeklődőknek a tacsi (régi) református templom kazettás mennyezetét, a legutóbbi alkalomig nem néztem meg komolyan ezeket a festett kazettákat. Pedig amilyen naivak, éppoly bájosak. De nyilván nem ezekről a kazettákról szándékozom írni, mert – ahogy ez a fentiekből, gondolom, eléggé kiderül – se tudásom, se kellő affinitásom nincs hozzá. Ám az egyik darabról mégis írnom kell. Első látásra nem különösebb ez a többinél, egy szöveg olvasható rajta, mely szintúgy nem tűnik túlságosan érdekesnek.

XVI. Benedek pápa lassanként e blog ünnepelt sztárja lesz. Úgy látszik, állandóan a laudator hasábjaira akar kerülni! :) Na de komolyra fordítva a szót, a latinos szubkultúrát sebesen bejárta a Fama (aki, mint ismert, mobilitate viget virisque adquirit eundo), hogy a pápa megalapította a Pontificia Academia Latinitatis-t, avagy a Pápai Latin Akadémiát (más fordítás szerint a Latinitás Pápai Akadémiáját; nekem ez a fordítás nem tetszik annyira, túl nehézkes és pedant).

Alább láthatjátok az alapító dokumentumot. Helyesen hívja fel a figyelmet, hogy az őskeresztények kezdettől fogva használták a latint és a görögöt, mert csak így lehetett felvenni a harcot a római és hellén kultuszokkal; ahogy azt is, hogy amennyiben nincs a keresztény egyház, amely a legsötétebb népvándorlás korában is őrizte a lángot és másolgatta Vergiliust meg a többieket, valószínű, hogy a latin sem éli túl ilyen jó bőrben azokat az időket (persze Bizáncban még lehetett volna bízni, de ez messzire vezetne).

Ki gondolná, hogy a római levél végén, egy teológiailag semleges, személyes üzenetben, egy köszöntésben, azzal a (nemcsak) teológiailag izgalmas kérdéssel találkozunk, hogy volt avagy sem női apostol az ősegyházban? Bizonyos szempontból és bizonyos körökben már maga a kérdés feltevése is botrányosnak számít, a kérdésre adott válaszért pedig, ha történetesen nem a létező korok lehető legjobbikában élnék, valószínűleg máglya járna. Azt ajánlom, hogy kezdjük a vizsgálódást a Vulgata szövegével, nemcsak azért mert ez egy latin blog, hanem azért is, mert Jeromos szövege akár perdöntő is lehet az ügyben.

Salutate Andronicum et Iuniam cognatos et concaptivos meos; qui sunt nobiles in apostolis, qui et ante me fuerunt in Christo. ( Róm.16,7)

Egy kis dinamikus ekvivalenciával, én így fordítanám: üdvözöljétek Andronicust és Juniát, rokonaimat és fogolytársaimat, eme közismert apostolokat, akik nálam korábban lettek a Krisztuséi. Nos, ha a Jeromos-féle szöveget, illetve az én fordításomat vennénk alapul, azt kellene mondanunk: Júnia nyilvánvalóan nő, Pál a rokonának és ismert apostolnak nevezi, téma lezárva, tessék lenyelni a békát és jó képet vágni hozzá. Ám az ügy ennél azért valamivel bonyolultabb. Nézzünk meg néhány fordítást:

Van úgy, hogy az ember évekig, évtizedekig szilárdan hisz valamiben, s tévhitével békében eléldegél, mert nincs olyan élethelyzet, amelyben a tévhit lelepleződne. Amikor aztán ez megtörténik, annál kínosabb. Bizony így jártam én is. Íme, mit írtam egy korábbi posztban: "Persze a gerendus/gerundus - "hordozandó", "amit hordozni kell" - participiumot is kihallották belőle, amiből egyébként a gerenda [szó] is származik." Ha meggondoljuk, logikusan gondoltam én ezt. Hiszen a gerenda egy állati nehéz dolog, amit ha valaki cipel, azt megemlegeti. S nyilván már a rómaiak is ismerték, így aztán könnyű elképzelni, hogy a gero (hordoz) igéből képzett gerenda (ti. trabes - ami tényleg azt jelenti, hogy gerenda) átkerült a magyarba. Támogatta csillogó elméletemet a tökéletesen szabályos "gerenda" alak (persze már itt gyanakodni kellett volna, hiszen a túl tökéletes egyezések mindig gyanúsak!), valamint a szó értelme és a tárgy között fennálló (szorosnak hitt) kapcsolat.

Carissimi, Stephanusunk írt egy remek posztot, méghozzá az általunk is szeretett költőről, az utolsó nyugatosról, Faludyról, illetve, khm, Múzsájáról, azaz Muszuszáról, mondanánk, ha lenne a múzsának hímneme. Stephanus emellett költői versenyre hív ismét egy szellemes vers műfordítása tárgyában, amely versenyben ő is indul. Én, mint szerkesztő, meg is jegyezném, hogy a posztíró versfordításának egyik szakaszával nem értek egyet (ki lehet találni, melyikkel), de az a hely bizony elég nehéz, úgyhogy érezze mindenki kihívásnak, és álljon sorompóba! (G.d.Magister)

 

Mostanában a reggeli kávé, és egyéb fiziológiai szükségletek mellé (mert meg vagyon írva: még az árnyékszéken is elmélkedj) a Jegyzetek az esőerdőből című elragadó naplót olvasom, magam sem tudom hányadszorra, Faludytól. A napló társszerzője Eric Johnson, aki balett-táncosként kezdte, latinul verselő költőként folytatta, majd Faludy élettársaként fejezte be életét, illetve majdnem, merthogy Johnson volt – George Jonas kicsit maliciózus megjegyzése szerint – a világirodalom első múzsája, akit egy kilenvenvalahány éves aggastyán rúgott ki. Nem emlékeztem, hogy olvastam volna, pedig a Jegyzetekben írja le Faludy, hogy egy ízben megkérte Ericet, nevezzen meg öt okot, amiért a latint használja verselésre. Nos, az öt ok a következő:

„1.Nem kell töprengened, hogy olvasóid írásaid megértéséhez elég intelligensek-e. Azok. 2.Olvasóid nem csekély fáradságot vettek maguknak, hogy egy holt nyelvet elsajátítsanak. Feltehetően saját fejükkel gondolkodnak, nem a csordáéval és a kevés megjelenő latin mű mindegyikét elolvassák. Mint a reneszánsz humanistái. 3.A latin nyelv legalább 1600 esztendővel öregebb, mint az angol, és remélhető, hogy túléli. 4.Latin verset írni olyasmi, mintha az ember gemmába rajzol domborművet, mélyített véséssel. Ha a költemény sikeres: elegáns és maradandó. A holt nyelv nem változik és avul el. 5.Latinul írni intellektuális ellenállást jelent az általános rothadással szemben. Az ember nemet mond a modern élet minden szemét és triviális megnyilvánulásának, ahogy a haszidok tették egykor.”

Nagyszeben vitathatatlanul az erdélyi szászok fővárosa. Ám a szebeniek mindig is, nemcsak a szászság, de egész Erdély fővárosának is tartották. Ezért vagy sem, ha Szebenben járok, engem mindig megérint valamiféle “fővárosi hangulat”. Egy virtuális sétára hívlak most benneteket Nagyszebenbe, vagy ahogy régebben és németesebben (Hermannstadt) nevezték: Hermányvárosba. A belvárosban nézünk körül, latin feliratokat böngészve, így tehát nemcsak térben, de az időben is sétálni fogunk. 

Sétánkat a szász evangélikus templomnál kezdjük. Évek óta restaurálják, így sajnos a templombelsőt nem nézhettem meg. Pedig a Krisztus megfeszítését ábrázoló freskó igazi ínyencfalat a latinosoknak. Ha legközelebb arra járok, restaurálás ide vagy oda, mindenképp besurranok, lesz tehát egy poszt erről a freskóról is. Mégsem kell lógó orral odábbállnunk. A sanctuarium ( itt őrzik a templom kegytárgyait) bejárata fölött, ez a kissé elmosódott, de azért kisilabizálható szöveg áll:

Porta patens esto, nulli claudaris honesto. Arma, toga, patriique Lares aucta per Albert Huet, iudicem regium cibiniensem. Állj nyítva kapu, ne záródj be senki tisztességes ember előtt. A felirat második mondata, attól függően, hogy miként értelmezzük az arma, toga, Lar szavakat többféleképpen fordítható. Az én megoldásom a következő: Albert Huet, szebeni királybíró által növekedett (a városban) az erő, méltóság és biztonság. Huet, az Erdélyi Fejedelemség csakugyan zavaros időszakában sokat küzdött a szászok jogaiért, könyvtárat alapított, és néhány latin nyelvű munkát is letett az asztalra. Amolyan igazi, vérbeli erdélyi humanista volt. A templom a róla elnevezett téren áll.