Van Kálvinnak egy rövid, magyarra eleddig le nem fordított dialógusa, ( tudomásom szerint) az egyetlen egyébként az életműben (Ad quaestiones et obiecta iudaei cuiusdam responsio, azaz: válasz egy zsidó kérdéseire és ellenvetéseire), melyben egy zsidóval beszélget.
Dialógust írni veszélyes vállalkozás, különösen, ha a szerző önmagát teszi meg dialógusa egyik szereplőjének. Könnyen megtörténhet, hogy a partner /ellenség figurája rokonszenvesebbre sikerül a tervezettnél, és az olvasó, akár be nem vallottan, az ellenségnek drukkol. Aki dialógust ír, és azzal a szándékkal írja, hogy ízekre szedje ellenfelét, könnyen úgy járhat, mint a bibliai Bálám, aki meg akarta átkozni az izraelitákat, de a végén kénytelen volt megáldani őket. Valószínűleg mindezzel Kálvin is tisztában volt, nem is nagyon szerette a dialógust, mint műfajt. Ezúttal mégis a dialógus mellett döntött. Öntudatlanul tette vajon, vagy tudatos döntés volt? Hordoz-e esetleg üzenetet maga a műfaj is? A kérdés, stílustalanul, nem költői, a végén még visszatérek rá.
De egyáltalán dialógus-e ez az írás? Úgy tűnik, Kálvin lépten-nyomon elfelejti, hogy párbeszédet ír, gyakran ad magának – hogy úgy mondjam – félre instrukciót, és ezzel tulajdonképpen felfüggeszti a párbeszédet. Ez rendszerint akkor történik, amikor korának szokásos antijudaista vagy éppen zsidóellenes frázisait lődözi. Nézzünk néhány példát.
Hinc certe apparet, improbis istis canibus nihil aliud curae esse, nisi ut maledicant.
Ebből is világosan látszik, hogy ezeknek a hitvány kutyáknak egyébre sincs gondjuk, mint a gyalázkodásra. (I. fej.)
Sed ut profani sunt homines, imo impuri canes, nihil mirum, si ad gustandas coelestes delitias sint prorsus insipidi
Ám minthogy elvetemültek, mi több: koszos kutyák, nem meglepő, hogy a mennyei ízek élvezetére teljesen alkalmatlanok.(VI.fej.)
Belluae autem istae pro sua superbia Deum ad leges suas adigere cuperent.
Ezek a szörnyetegek gőgjükben a maguk törvényének igájába akarnák kényszeríteni az Istent! ( IX. fej.)
Si granum salis vel sanae intelligentiae in istis pecudibus esset, sine controversia verissimum esse cognoscerent Christi dictum, in quo absurditatem venantur.
Ha akár egy csipetnyi szellem vagy józan értelem volna ezekben a barmokban, a lehető legigazabbnak ismernék el Krisztus szavát, melyben most értelmetlenségre vadásznak. (XII. fej.)
Nullius apud istos porcos momenti solutio est, Christum ideo esuriisse, quia carnem nostram induens, simul famem et humanos alios affectus, excepta tantum omni corruptela, induit.
Ezeknek a disznóknak a szemében az a válasz, hogy Krisztus azért érzett éhséget, mert felöltözve testünket, az éhséget és más emberi tulajdonságainkat is magára öltötte, kivéve minden romlottságot, teljességgel jelentőség nélkül való.(XIV. fej.)